Több gondolat

A számítástechnika és az internet gyökeresen formálták/formálják át mindannyiunk életét a XXI. század elején. Az egyidejűleg, egymást befolyásoló jelleggel zajló technikai, gazdasági és társadalmi változások idővel a munkavégzést is jelentősen átalakítják. Hogy mit, mennyit, mikor és hogyan dolgozunk változik csakúgy, mint a különböző munkakörök és képzettségek társadalmi és anyagi megbecsülése. Ami azonban a munka világában még biztosan jó ideig velünk marad, az az abban résztvevő felek, úgy mint munkavállalók és munkáltatók, eltérő érdekérvényesítő képessége. Sajnálatos tény, hogy ebben a viszonyban általában mi, munkavállalók húzzuk a rövidebbet, azaz nekünk jut a kiszolgáltatottabb fél szerepe. Ez egyrészt nem kis mértékben ered — többnyire kevésbé stabil — anyagi helyzetünkből, másrészt nem kis mértékben felelős azért, hogy anyagi helyzetünk magas szakmai színvonalon végzett munka mellett sem javul. Ezért hacsak állást vagy pályát nem változtatunk, akkor máris egy olyan ördögi körben találhatjuk magunkat, aminek eredményei

Ismerős tünetek? Ha Magyarországon a tudományos kutatás, fejlesztés, innováció vagy (felső)oktatás területén, különösen pedig ha e területeken a közszférában dolgozol, akkor jó eséllyel — legalább részben — igen! A pályaelhagyás, a külföldi munkavállalás vagy egyes kiválasztott kevesek közé való bekerülés kitörést jelenthet az ördögi körből — de csak az egyén számára. A kutatás, fejlesztés, innováció vagy (felső)oktatás illetve az ezek egyes szakterületei által képviselt kultúra, ha egészében, teljes dolgozói közösségeket érintő módon mutatja a fenti tüneteket, akkor csakis egészében, teljes dolgozói közösségeket érintő módon lehet érdemben küzdeni a felépüléséért. E szakterületi kultúrák ma bennünk élnek, mi ápoljuk és visszük azokat tovább, a magyar társadalom következő generációja részére mi őrizzük meg és mi adjuk majd át. Mi, akik tanultuk és tanuljuk, akik dolgozunk benne és érte. Tesszük ezt akár adminisztrátorként, asszisztensként, bérszámfejtőként, hallgatóként, kutatóként, mérnökként, oktatóként, rendszergazdaként vagy technikusként, ez a kultúra ma mindannyiunk, közös kultúrája. Felelősek vagyunk érte, és mindazért ami történik benne és vele. Ha a fenti tüneteket tapasztaljuk, és nem lépünk fel azért, hogy azokat orvosoljuk, és ezzel egyúttal a saját helyzetünkön is javítsunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a bennünk élő kultúrával együtt a fenti tüneteket is utódainkra fogjuk hagyományozni.

Közel három évtized telt már el a rendszerváltás óta. Három évtized, aminek során a közszférában is reménykedhettünk abban, hogy az idő és energia amit előbb tanulásba majd magas színvonalon, odafigyeléssel és lelkiismeretesen végzett munkával töltött évekbe fektettünk, értelmet nyer majd egy virágzó magyar tudományos és innovációs kultúrában, amiről büszkén mondhatjuk el az utánunk jövőknek, hogy "Nézd, ezt mi teremtettük, mindannyiunknak." Honfitársainkkal együtt sok különböző vezetőre bíztuk rá ez idő alatt mind az ország, mind pedig a munkánk irányítását, abban a reményben, hogy a kimagasló hozzáadott értéket, ami a tudományos, innovációs és oktatási tevékenység során, a mi hozzájárulásunk révén is születik, képesek lesznek úgy kezelni, hogy az hasznára válik majd az egész magyar társadalomnak, számunkra pedig olyan körülményeket, megélhetést és jövőt biztosít, ami arányban áll az értékkel, amit közös erővel hoztunk létre. Sajnos nem így lett.

A közel harminc év alatt hányszor, de hányszor döntöttünk úgy, hogy elhisszük az elénk kiálló vezetőnek, hogy "Per pillanat ugyan elég nehéz a helyzet, de ha egy kicsit most még több áldozatot hozunk, akkor néhány éven belül már jó irányba fordulnak a dolgok."? És akkor még több áldozatot hoztunk. És aztán újra. És újra. A sorozatos áldozatok jutalma azonban legtöbbünk számára nem a felemelkedés, hanem az egzisztenciális kiszolgáltatottság lett. Olyan kiszolgáltatottság, amiben — bár szükségünk lenne rá — ma már azért nem merünk szót emelni magunkért a munkahelyen, mert munkánk ennek következtében való esetleges elvesztése katasztrofálisan rossz, még a jelenleginél is rosszabb élethelyzetbe sodorhatna bennünket és szeretteinket.

Közösségünk egésze számára egyetlen működőképes és jövőbemutató válasz létezik az így kialakult helyzetre: a közösségi érdekérvényesítés, a szakszervezet.

Munkahelyi vagy ágazati dolgozói közösségek, akik közös érdekeik mentén együttes erővel akarnak fellépni helyzetük javítása érdekében, hagyományosan szakszervezetet alakítanak abból a célból, hogy ellensúlyozzák a munkáltatóval vagy más ellenérdekelt féllel szemben egyénenként fennálló kiszolgáltatottságukat. Ilyen szakszervezet a Tudományos és Innovációs Dolgozók Szakszervezete (TUDOSZ). Ez a szakszervezet egyaránt felvállalja kutatói és nem kutatói beosztásban dolgozó munkavállalók érdekeinek képviseletét a tudománnyal, innovációval és kapcsolódó területekkel foglalkozó munkahelyeken.

A munka világában és a jogi környezetben bekövetkező egyes változások azonban hátrányosan érintették a szakszervezetek által folytatott közösségi érdekképviseleti tevékenységet is. Az atipikus foglalkoztatási formák, az egy munkáltatónál átlagosan eltöltött idő lerövidülése, a külföldi munkavállalás és elvándorlás, a társadalom politikai megosztottsága és széthúzása, valamint az egyéni érdekérvényesítési utak munkáltatók által történő propagálása olyan fogós kérdéseket vetnek fel a közösségi érdekképviselet szempontjából, melyek érdemi megválaszolása jelenleg a szakszervezeti mozgalom előtt álló egyik legnagyobb kihívás. Az útkeresés ezen időszakában a szakszervezetek sokak számára talán a korábbi időszakoknál erőtlenebbnek tűnhettek, de a háttérben komoly munka folyt és folyik ma is azért, hogy a hatékony közösségi érdekképviseletet a szakszervezetek újra a munkavállalók széles köre számára biztosíthassák.

Tudományos és kapcsolódó munkakörökben a közszférában dolgozók részére érdemi boldogulást a hazai tudomány jelenlegi rendszere ma szinte kizárólag csak kiválasztottá válás, azaz többlet juttatásokkal együtt járó ösztöndíjak, címek vagy vezetői pozíciók elnyerése útján biztosít. Más munkakörökben dolgozók részére pedig általában még ilyen úton sem. Az egyéni érdekérvényesítés útját járó kiválasztott kevesek helyzetének — időleges vagy tartós — javulása azonban nem jelent érdemi előrelépést a közösség számára: ezen a területen mai helyzetünk szerint a lelkiismeretesen végzett munka jussa legtöbbünk számára a társadalom jómódú rétegeitől való (a középosztállyal együtt vagy annál is gyorsabban történő) fokozatos leszakadás, a végigdolgozott élet jutalma pedig sokunk számára nem a megérdemelten kiegyensúlyozott időskor, hanem elszegényedés és kilátástalanság lesz. A magyarországi viszonylatban ma preferáltabb ágazatok bőséges támogatását saját helyzetük alakulásával összevetve a kutatóintézetek és innovatív munkát végző intézmények dolgozói joggal tehetik fel a kérdést: "Vajon a munka, amit végzünk, tényleg ennyire nem számít már a magyar társadalomnak illetve választott képviselőinek?".

Akár számít, akár nem, helyzetünk javításáért nekünk kell szót emelnünk, közösen. Nem csupán saját érdekünkben, hanem az utánunk jövő generációk érdekében is. A kollektív érdekérvényesítés útján elért eredmények ugyanis (az egyéni boldogulás útjaival ellentétben) egyrészt mindannyiunkra vonatkoznak, másrészt maradandóak: nem csak azok részesülnek belőlük, akik kiharcolták őket, hanem azok is, akik majd csak a jövőben vállalnak munkát az adott területen.

A szakszervezet formájában történő közös munkavállalói fellépés összefogást igényel mindannyiunk részéről. Az ilyen típusú, közös munkavállalói érdekek mentén történő összefogásnak azonban a ma Magyarországán jelentős gátat szab a társadalom felfokozott politikai megosztottsága, és az annak kapcsán a munkahelyeken egyes ideológiai véleménykülönbségek mentén kialakuló széthúzás. Önmagában az ideológiai véleménykülönbségek léte természetes, hiszen ahányan csak vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk a világról. A széthúzás okozója nem a véleménykülönbség, hanem az, ha úgy érezzük, hogy ez a típusú véleménykülönbség minden másnál fontosabb, és ezért elképzelhetetlennek tűnik számunkra az összefogás bárkivel, aki kifejezetten ezen a területen mást gondol mint mi. A munkahelyi kollektíváknak természetesen semmilyen haszna nem származik ebből a széthúzásból, ami ugyanakkor hatékonyan akadályozza azt a széles körű összefogást, amire mindannyiunknak nagy szüksége lenne helyzetünk javítása érdekében. El kell fogadnunk, hogy az ideológiai véleménykülönbségek természetesek, és azt is, hogy elképesztően sok olyan fontosabb feladat áll előttünk, melyek mielőbbi megoldása mindannyiunk közös érdeke.

A szakszervezet nem politikai ideológiák mentén, hanem munkavállalói érdekek mentén szerveződő mozgalom. A szakszervezetnek nincs szüksége politikai pártok iránymutatására ahhoz, hogy tudja mi a munkavállalói közösség érdekében elvégzendő feladata. Arra azonban nincs érdemi befolyása, hogy a különböző politikai pártok és ideológiák milyen mértékben azonosulnak a munkavállalói közösség érdekeivel és a szakszervezeti mozgalom ennek megfelelő céljaival.

A szakszervezetben közös munkavállalói érdekeink és céljaink mentén fogunk össze és dolgozunk együtt. A szakszervezeti tagdíj, amit ma egyikünk befizet, holnap talán részben egy másik, nálunknál is nehezebb helyzetben lévő szakszervezeti tag számára nyújtott segély formájában segíti majd mind az egyént, mind pedig a közösséget. És a szakszervezeti közösség tagjaként, ha mi kerülünk nehéz helyzetbe, ugyanúgy mi is kaphatunk segítséget más tagok tagdíjbefizetéseinek köszönhetően.

Azok számára, akik viszonylag alacsony, a megélhetéshez is alig elegendő havi jövedelemmel rendelkeznek, és ezért eleve nehéz anyagi helyzetben vannak, nem könnyű a szakszervezetbe történő belépés mellett dönteni, hiszen a szakszervezeti tagdíjjal havi kiadásaik tovább emelkednek. A havonta fizetendő tagdíjjal kapcsolatban ugyanakkor a magasabb jövedelmű munkavállalókban is merülnek fel kérdések, melyek valószínűleg nagyjából úgy fogalmazódnak meg, hogy "Mit kapok a befizetett tagdíjamért cserébe a szakszervezettől?".

A fenti kérdés nem ismeretlen számomra sem, aki most e sorokat írom. Nem volt még olyan rég, hogy beléptem a szakszervezetbe, és jól emlékszem arra, hogy mit gondoltam azelőtt a szakszervezethez történő csatlakozásról. Arra gondoltam, hogy egyáltalán nem lenne megerőltető számomra kifizetni a havi tagdíjat, de nem látom, hogy ugyan mit kapnék a befizetett tagdíjért cserébe. És ha nem kapok érte semmit, akkor bármilyen kevés is a tagdíj összege, jobb helyet is tudok neki találni: havonta egy hétvégén kijön belőle mondjuk a pizzarendelés. Ha pedig esetleg munkaügyi problémám lesz, akkor azt meg majd megoldom magam. (Lett.)

Amiben igazam volt, hogy tényleg nem láttam, hogy mit kapok a szakszervezeti tagdíjért cserébe. Főként azért, mert nem tudtam semmit arról, hogy a szakszervezet mit tesz jelenleg vagy tett a közelmúltban a munkahelyemen vagy máshol. És való igaz, hogy a szakszervezet általában inkább koncentrál(t) az érdemi tevékenységre, mint arra, hogy az elvégzett munkáról és elért eredményekről széles körben tájékoztassa a munkavállalókat. Tévedésem ugyanakkor egyrészt abban állt, hogy azt kerestem, hogy én közvetlenül mit kapok a tagdíjért cserébe, holott a szakszervezet alapvetően közösségi érdekérvényesítést végez (lásd alább), másrészt abban, hogy bár a saját munkaügyi problémáimat talán meg tudom oldani, de nem tudok egymagam megoldani olyan munkaügyi problémákat melyek egész dolgozói közösségeket érintenek. Szintén nem gondoltam akkor még arra, hogy a szakszervezet nem csak arra lehet jó, hogy kapjak tőle valamit, hanem arra is, hogy azon keresztül én adjak valamit a közösségnek.

Bár a szakszervezet közvetlenül is nyújt segítséget és szolgáltatásokat tagjai részére, legfontosabb szerepe mégis a közösségi érdekképviselet és érdekérvényesítés. Ebben a tekintetben a szakszervezeti tagok befizetett tagdíjukért cserébe elsősorban a munkavállalói közösség tagjaként részesülnek ellentételezésben azáltal, hogy a kollektív érdekérvényesítés kapcsán elért, mindannyiunkra vonatkozó eredményekből ők is egyaránt részesülnek.

A teljes munkavállalói közösség számára elért szakszervezeti eredményekből azonban általában minden munkavállaló ugyanúgy részesül. Felmerül a kérdés, hogy ha mindenképpen részesül valaki a szakszervezet által elért eredményekből, akkor miért akarna belépni a szakszervezetbe és tagdíjat fizetni? Ez egy valós dilemma: ha nem lépek be a szakszervezetbe, akkor akár úgy is részesülhetek a közösség számára elért eredményekből, hogy nem fizetek tagdíjat, de ha nem lépek be a szakszervezetbe, akkor a szakszervezet lehet, hogy nem tudja elérni mindazokat az eredményeket, amelyekből én is részesülni szeretnék. A szakszervezet érdekérvényesítő tevékenységének eredményességét ugyanis alapvető módon befolyásolja tagjainak száma. Gondoljuk meg, hogy tipikusan mivel kezdődhet egy tárgyalás a munkáltató és a szakszervezet képviselője között. A munkáltató részéről az első kérdés valószínűleg, az arra adott szakszervezeti válasz pedig esetleg olyasmi lesz, hogy

Munkáltató: - És intézményünk kétszáz munkavállalója közül hányat képvisel az önök szakszervezete?
Szakszervezet: - Hetet.

Vessük ezt össze a következő verzióval:

Munkáltató: - És intézményünk kétszáz munkavállalója közül hányat képvisel az önök szakszervezete?
Szakszervezet: - Százhuszonhetet.

Vajon lesz a tárgyalások és az azokon elérhető eredmények között különbség a két esetben? Alighanem!

A szakszervezetbe belépők döntését azonban általában nem a fenti dilemma határozza meg, hanem az, hogy a belépők segíteni is akarnak a közösségnek. És tagdíjuk fizetése mellett ezt megteszik már belépésükkel is, hiszen a tagok számának növelésével egyidejűleg a szakszervezet közösségi érdekérvényesítő erejét is növelik.

A belépők talán azt is fontos szempontnak tartják, hogy a szakszervezet nem egy tőlünk, munkavállalóktól függetlenül is létező "felsőbb erő", hanem a szakszervezet mi magunk vagyunk: az adminisztrátor az irodában, a bérszámfejtő a munkaügyi osztályon, a kutató a közeli dolgozószobában és a technikus a szemközti laborban. A szakszervezet működtetése, az érdekképviseleti és érdekérvényesítési tevékenység munkavállalói közösségünk tagjainak részvételével történik.

Közös érdekünk, hogy eredményesek legyünk ebben a munkában, ezért ha teheted, csatlakozz hozzánk!