Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a felsőoktatásról szóló törvényjavaslat általános vitájának megkezdése. Az előterjesztést T/15267. számon, az oktatási bizottság ajánlását pedig T/15267/1. számon kapták kézhez. Mielőtt megadnám a szót az oktatási miniszternek, engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem a felsőoktatási intézmények vezetőit és az érdek-képviseleti szervek képviselőit.
Megadom a szót Magyar Bálint oktatási miniszternek, a napirendi pont előadójának, 25 perces időkeretben.

DR. MAGYAR BÁLINT oktatási miniszter, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Szóvivő vagyok - egy olyan törvénytervezet szóvivője, amely nem pusztán az oktatási tárca és a kormányzat alkotása, hanem a szakma legjelentősebb szervezeteivel való hosszas együttgondolkodás, együttműködés közös eredménye.
Az önök előtt fekvő és vitára bocsátott törvénytervezet a Magyar Rektori Konferencia, a Főiskolai Főigazgatók Konferenciája, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács, a Magyar Akkreditációs Bizottság, a DOSZ, a HÖOK és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete támogatását bírja. Sőt mi több, ezek a szervezetek közös levélben, nyilatkozatban kérték fel a miniszterelnök urat arra, hogy tegyen meg mindent annak érdekében - természetesen amit a kormánypárti frakciókon belül meg tud tenni -, hogy a parlament mielőbb elfogadja ezt a törvénytervezetet.
Komoly, sajátos nemzeti konzultáció folyt ezen a téren, hiszen tényleg egy szféra döntéssel bíró szereplőit vontuk be annak megtárgyalásába is, hogy milyen is legyen a magyar felsőoktatás az elkövetkező évtizedekben; mit tud a nemzet ügyeihez, a nemzetgazdaság fejlődéséhez hozzáadni ez a szektor; milyen kihívásokkal kell szembenéznie.

(11.50)

A kihívások márpedig jelentősek. Magyarország szellemi kincsekben gazdag. Ez közhely, de sajnos történelmünkben az is egy közhely, hogy ezeket a szellemi kincseket sokszor meglehetősen alacsony hatásfokkal hasznosítjuk, ezeknek a kiaknázása nem megfelelő, bizonyos értelemben ezt a leginkább, legnagyobb bőséggel rendelkezésre álló kincset elpazaroljuk, elpocsékoljuk. Gyerekkoromban az iskolában, amikor a gőzmozdonyról tanultunk, máig emlékszem arra a meglepetésre, amikor megtanultuk azt, hogy a hőenergiát, amely a kazánban keletkezik, milyen alacsony hatásfokkal alakítja át mozgási energiává, mindössze 8 százalék az, ami a hőenergiából mozgási energiává válik. Majd aztán később tanultuk, hogy a dízelmozdonyok esetében ez akár a 33 százalékot, ha jól emlékszem, már annyit is elér.
A kérdés számunkra nem az, hogy vannak-e szellemi tartalékaink, vannak-e szellemi kincseink, kiaknázni való szellemi kincseink, hanem az, hogy mi a felelősségünk abban, hogy ez megfelelően hasznosuljon. A magyar univerzitásprogram valójában ezt szolgálja: minőség, teljesítmény, versenyképesség egy olyan korban, amikor Magyarország versenyképessége nagyon nagy mértékben a tudás hasznosításától, a tudás átadásától és a tudás és az ismeretek termelésétől függ. Egy kreatív társadalomban élünk, amelynek a legfontosabb gazdasági húzóereje és nem pusztán kiegészítője maga az a tudásipar és tudásszektor, amelyeknek a meghatározó intézményei a magyar egyetemek és főiskolák.
Ha ennek a szektornak a működését javítani tudjuk, ha ennek a feltételeit biztosítani tudjuk, akkor nagyon nagyot lépünk előre, hiszen ma már az új termékek előállításában, új termékek értékében a meghatározó komponens nem más, mint a legkülönfélébb tudáselemek komponense. Ebben vagyunk gazdagok. A magyar univerzitásprogram megteremti a jogi, a működési és infrastrukturális feltételeit ennek a radikális váltásnak, változásnak és fejlődésnek, amellyel a felsőoktatás szembenéz. Ennek egyik legfontosabb része maga az a törvényjavaslat, amelyet a parlament jelenleg tárgyal. Jó néhány igénynek és kihívásnak kell megfelelni egy új világban.
1999-ben - és kezdem az első fő komponenssel - az előző kormány Bolognában csatlakozott az úgynevezett bolognai nyilatkozathoz, amelynek célja az volt, hogy az európai felsőoktatási rendszerek átjárhatóak legyenek, összemérhetőek legyenek, és képesek legyenek a tömegképzés és az elitképzés szempontjait egyszerre érvényesíteni. Ezért úgy gondolták az aláíró országok, tartozzanak az angolszász vagy éppen a kontinentális képzési rendszer követői közé, hogy az angolszász képzési rendszer lesz az, amelyet követni fognak, ez teremti meg erre a lehetőséget, hiszen a világ 200 legjelesebb egyeteméből 163 az angolszász képzési modell szerint dolgozik, a legjelentősebb külföldi diákokat fogadó országok egyre nagyobb hányada működik e szerint a rendszer szerint.
Ráadásul a bolognai folyamatra történő áttérés és átállás nem egy lassú folyamat, még ha nekünk egy kicsit gyorsnak is tűnik. Európa legkülönbözőbb országai gyorsítják a tempót. '99-ben aláírtuk a nyilatkozatot, 2001-ben már megróttak bennünket, hogy nem tettünk eleget a folyamat elindításáért, 2003-ban Berlinben az oktatási miniszterek már arról döntöttek, hogy nem 2010-ben, hanem 2005-ben vezetik be ezt a rendszert, és így mondhatnám akár azt is, hogy egyéves késéssel, de mi 2006-ra érünk el oda, hogy egy felmenő rendszerben elinduljon kötelezően ennek a rendszernek a bevezetése. Ez teszi lehetővé azt, hogy a diákok egy átjárható, európai léptékű oktatási rendszer polgárai, részesei legyenek. Ez teszi lehetővé azt, hogy az általuk elnyert diplomák tartalma világos legyen más egyetemek, főiskolák számára is hazánkon kívül, illetve hogy a munkaerőpiacon számukra világos legyen az, hogy mit is ér valójában a diplomájuk, ne kelljen ezt különböző zsilipek rendszerén átcsorgatva egyenértékűsíteni. Harmadrészt pedig talán a legfontosabb az, hogy a tömegképzés korában, miközben Magyarországon is egy viharos tempóban másfél évtized alatt három-, négyszeresére nőtt a felsőoktatásban tanulók száma, eközben lehetőség legyen a felsőoktatás rendszeréből történő kilépésre három, három és fél év után, és a diákok körülbelül egyharmadának, 40 százalékának folytatni a tanulmányait a felsőfokú mesterképzésben, egy kisebb hányadának pedig a doktori képzésben.
A tömegképzés, az elitképzés szempontjait, a minőség érvényesítését, a versenyt, a differenciálódást és a specializációt a legkülönbözőbb felsőoktatási intézmények között a bolognai folyamatra történő átállás nélkül nehéz lenne biztosítani. A törvénynek ez az egyik legfontosabb része, ezen feltételek biztosítása, illetve ez a munka elindult, hiszen egy kormányrendelet formájában megszülettek már azok a lehetőségek, amelyek révén ezt a folyamatot elkezdhetjük. Már 2004-ben jó néhány helyen, egyetemen, főiskolán elindult kísérleti képzés a bolognai rendszer keretében, 2005-ben ez tömegesebbé válik, 2006-ban pedig átállunk erre a rendszerre.
Felmerült sokszor az igény arra, hogy az úgynevezett nemzeti sajátosságainkat próbáljuk minél inkább a bolognai rendszerbe beiktatni. Ha az európai miniszterek, a bolognai folyamathoz csatlakozó 33 ország miniszterei találkoznak, akkor rendszerint kölcsönösen fölhívják erre a veszélyre a figyelmet, nevezetesen arra, hogy meg lehet fúrni a bolognai folyamatot oly módon is, hogy szavakban elismerjük ennek a folytonosságát, majd 33 kis nemzeti bolognai rendszert vezetünk be, amely nevében illeszkedik a bolognai folyamathoz, tartalmában viszont elég erősen eltér attól.
A második nagy területe, pillére a felsőoktatási reformnak és így a törvénytervezetnek is, az irányítási rendszer átalakítása az egyetemeken belül, nevezetesen, a menedzseri képességek, készségek intézményesített beemelése a felsőoktatási intézmények vezetésébe. Nem arról van szó, hogy a magyar felsőoktatás ne termelt volna ki nagyon sok olyan vezetőt, sőt többségük olyan, akinek erős menedzseri készségei, képességi vannak. A kérdés az, hogy ki tudja-e ezeket bontakoztatni, van-e olyan intézményrendszer, amely ezt szolgálja. Miért van erre szükség? Azért, mert megváltozik nagyon erősen az a környezet, amelyben a felsőoktatási intézmények tevékenykednek, és megváltozik az államhoz való viszonyuk is.
A felsőoktatási intézmények a tudásgazdaság részét fogják képezni, sok-sok milliárdos éves költségvetéssel rendelkező és gazdálkodó hatalmas egységek, amelyeknek a vezetését nem lehet abban a hagyományos költségvetési szemléletben elgondolni, amelyben korábban ez létezett és megmutatkozott. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy 2004 szeptemberében az általános iskolák első osztályába körülbelül 105 ezer kisdiák iratkozott be, és ugyanennyien kezdték meg a tanulmányaikat abban az évben a felsőoktatás valamelyik területén, akkor látjuk azt, hogy a következő 10-12 évben milyen demográfiai apállyal kell számolnunk. Erre a felsőoktatási intézményeknek fel kell készülniük.
A kérdés az, hogy az óhatatlanul előálló demográfiai katasztrófára - mert nevezhetjük ezt akár annak is, még ha az adott korosztály 50 százaléka felsőoktatási intézményben kezd tanulni, akkor is ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a jelenlegi létszám a felére csökken - hogyan reagál az intézmény: kapacitásszűkítéssel vagy azzal, hogy a tudáságazat, a tudásgazdaság lehetőségeit megragadva ezt a kapacitását másra használja, ehhez viszont menedzseri készségekkel rendelkező és megfelelő jogosítványokkal rendelkező vezetés kell.

(12.00)

Milyen bevételi forrásai, új piaci lehetőségei vannak a magyar felsőoktatásnak? Egyrészt a legfontosabb továbbra is természetesen az államilag finanszírozott hallgatói létszám marad, de az állam megrendelőként lép ebbe a szerepbe a jelenlegi szerepből, amely gyakorlatilag úgy gondolkodott eddig, másfél évtizeden át, hogy meghatározom az államilag finanszírozott hallgatói létszámot, de a költségvetés évenkénti lehetőségeinek a fényében változtatom állandóan a szabályokat.
Szeretnénk - és ez a törvény megteremti ennek lehetőségét - korrekt viszonyt kialakítani az állam és a felsőoktatási intézmények között; amit az állam megrendel, azt fizesse is ki. Ezt teszi lehetővé az, hogy finanszírozási garanciákat építettünk a rendszerbe - erről majd később szólok.
A másik nagy terület, ahol hallgatókhoz juthat, a hazai tandíjas hallgatók köre. De sem az egyik, az államilag finanszírozott hallgatók köre, sem a másik létszámában radikálisan nem növelhető, sőt ez a létszám feltehetően csökkenni fog.
További lehetőség az, hogy külföldi diákok jönnek Magyarországra. Én ezt rendkívüli mértékben pártolom. Megalakult a Campus Hungary Egyesület, amelynek a célja az, hogy mobilizálja, katalizálja az ilyen irányú folyamatokat. A világon ma körülbelül másfél millió külföldi diák tanul, azaz olyan diák, aki másutt tanul, mint amilyen országnak az állampolgára. 2015-2020-ra a számuk körülbelül 8 millióra fog növekedni.
Magyarországon 3000 fizetős külföldi diák van. Finnországban több fizetős külföldi diák tanul, mint ahány finn diák tanul külföldön, holott a lehetőségeik, az adottságaik eléggé hasonlóak - a finn nyelvet sem beszélik többen, mint a magyart, és a két ország mérete is nagyságrendileg összemérhető -, ezzel együtt Magyarországon ettől még nagyon távol vagyunk. A mi lehetőségünk az, hogy ebbe a nemzetközi piacba bekapcsolódjunk. Ahogy Hollandia több tulipánhagymát termel, mint amennyit saját maga eldugványoz, és a világ tulipánhagyma-szállítója, miért ne lehetne Magyarország kiemelt regionális szerepkörben, miért ne vívhatná ki magának azt a szerepet, hogy az egyik legfontosabb húzóágazatává a tudás termelését és átadását választja, és ebből bevételt szerezzen a felsőoktatás? Ezt mindenképpen meg kell teremteni.
A negyedik nagy bevételi forrás a felnőttképzés területe, hiszen Magyarországon a felnőtt lakosságnak mindössze 2-3 százaléka vesz részt valamilyen képzésben. A nyugat-európai átlag 12 százalék, az élen járó országokban 20 százalék. A felsőoktatás egyelőre meglehetősen el van zárva ettől a piactól, részben jogszabályi korlátokkal, részben pedig a tehetetlenségénél fogva. Ezen is változtat ez az új törvényi lehetőség.
Egy további bevételi forrás, amely a kutatás-fejlesztési források és ezen keresztül a magántőke megjelenését a kutatás-fejlesztési forrásokban jelentősen megkönnyíti és lehetővé teszi, az új Innovációs Alap, amelyet létrehoztunk az elmúlt évben. Az Innovációs Alapból kiírt pályázatok és ezek kapcsolata a magántőkével lehetővé teszi azt, hogy a korábbiakhoz képest nagyságrendileg nagyobb kutatási források álljanak a felsőoktatás rendelkezésére. Regionális tudásközpontokra tavaly 9 milliárd forint lett kiírva, az idén 6 milliárdot fognak pályáztatni, és további milliárdok konzorciális rendszerben is elérhetőek a felsőoktatási intézmények számára.
Az utolsó bevételi lehetőség mindenfajta egyéb vállalkozási tevékenység, amelyet egy felsőoktatási intézmény elvégezhet.
Ez az a széles körű piac, a tudás és az ismeretek átadásának és termelésének a piaca, amelyre a felsőoktatási intézmények ki tudnak lépni. De ahhoz, hogy ezt megtehessék, nagykorúsítani kellett őket, és létre kellett hozni egy olyan vezetési struktúrát, amely hasonlít ahhoz a struktúrához, amely a nyugat-európai országokban vagy éppen a nyugati világban, az angolszász világban is található. Az irányító testületek ezt a lehetőséget gondozzák, ugyanakkor az irányító testületek létrehozása, egy board jellegű testület létrehozása ezeknél az intézményeknél nem az autonómia szűkítését, hanem kifejezetten a bővítését szolgálja. Az irányító testület tagjainak többségét a szenátus nevezi ki, és csak egy kisebbségét a kormányzati oldal, s eközben kormányzati, miniszteri, minisztériumi jogosítványok tömege kerül ehhez a testülethez, kerül az intézményhez.
Gazdasági, gazdálkodási szempontból is nagykorúsítjuk a felsőoktatási intézményeket. 2004 elejéig, amikor néhány ponton már változtattunk, a magyar felsőoktatási intézmények gazdálkodási autonómia tekintetében kevesebb szabadsággal rendelkeztek, mint a '68-as reform után egy szocialista vállalat. Abszurd volt a helyzet, hogy klasszikus költségvetési intézményként annyi mozgásterük legyen, mondjuk, 10-20-30-40 milliárd forintos éves forgalommal rendelkező intézményeknek, mint például egy kisiskolának. Abszurd az a helyzet, hogy egy ilyen forgalommal rendelkező intézmény, ha egy néhány millió forintos vállalkozást akar alapítani, akkor el kell jönnie a minisztériumba - idézőjelben mondom -, és engedélyt kell kérnie erre. Abszurd az a helyzet, hogy a magyar fiatalok képzésének letéteményesei gyermekként vannak kezelve egy hagyományos költségvetési szabályozás keretében.
Amit ez a törvény megtesz, az nem más, mint a nagykorúsítása ezeknek az intézményeknek, mondhatnám azt, hogy az autonómiájuk kiterjesztése a gazdálkodási területekre is. Megteremtjük ezt azzal, hogy nem írjuk elő, hogy az előirányzatai között nem szabad átcsoportosítani, csak engedéllyel. Nem tesszük lehetővé azt, hogy a központi költségvetés a maradványaikat elvonja. Nem tesszük lehetővé azt, hogy a költségvetés a saját bevételeik után járulékot, járadékot szedjen ezektől az intézményektől. Ugyanakkor lehetővé tesszük azt, hogy mondjuk, a diákmunka esetén meghatározott mértékig adómentesek legyenek, lehetővé tesszük azt, hogy vállalkozásokba foghassanak megfelelő kockázatvállalási határig. S lehetővé tesszük azt, hogy saját vagyonuk és elkülönített számláik legyenek. Lehetővé tesszük számukra azt, hogy miközben biztosítjuk a törvényben, hogy az államtól szerzett vagyon a költségtérítéses képzésben történő állami befizetések forrásait ne kockáztathassák, eközben igenis vállalkozóként be tudjanak szállni abba a piacba, amit kutatásnak hívnak meg bizonyos értelemben oktatásnak, és más területekre is. Lehetővé tesszük, hogy felnőtt módon a saját vagyonukkal rendelkezni tudjanak, és a vagyon egy részét elkülönítetten tudják kezelni.
A kérdés az volt, hogy az állam el tudja-e képzelni, hogy felnőttként, önálló alanyként tudnak ezek az intézmények gazdálkodni, vagy úgy gondolja, hogy a minisztérium az, amelynek a járszalagján kell tartani ezeket az intézményeket, és a legutolsó kis részletig szabályozni a működésüket, illetve valamilyen módon kordában tartani őket. Én úgy gondolom, hogy ahogy az állami tulajdon egyébként az egyik legrosszabb, a legkevésbé hatékony tulajdonforma az irányítási rendszerek közül, az a bürokratikus gondoskodás, amellyel néha úgy gondolják kormányzati szervek, hogy bábáskodniuk kell más intézmények fölött; az sem sokkal hatékonyabb, tehát annak a mértékét mindig a minimálisra kell szorítani, és fel kell szabadítani az ilyen kötöttség alól az intézményeket.
Ugyanakkor fontos volt az intézmények számára, hogy finanszírozási garanciákhoz is jussanak, hogy kikerüljünk abból a verkliből, amely bizonytalanságban tartotta őket, és éveken át egy költségvetési alku tárgyai voltak, amelyben persze normatív finanszírozás létezett papíron, de a normativitás valójában mást nem jelentett, mint egy költségvetési főösszeg álcázott normatív leosztását az intézmények számára. Ha az állam megrendelő, akkor amit megrendel, azt fizesse ki. Ezt szolgálja az, hogy a képzési normatíva alapegységei meg vannak határozva a mindenkori nemzetgazdasági átlagkereset egy meghatározott többszörösében, és ez a rendszer, ennek a belső arányai stabilak, és jelenti azt, hogy ha az állam úgy gondolja, hogy iksz számú diák képzését megrendeli egy intézménytől, akkor ennek megfelelően fogja ezt a képzést kifizetni. Az állam szabadságát, a kormányzat szabadságát az biztosítja, hogy az államilag finanszírozott helyek számát és azoknak a megoszlását szabályozhatja, oszthatja el, illetve azokat rendezheti.
Ehhez a változáshoz, ehhez a fajta finanszírozási garanciához kötjük egyébként a hallgatói juttatások körét is, hiszen a hallgatói juttatások, illetve a kollégiumi juttatások és a lakhatási támogatások nem pusztán növekednek ebben a kormányzati ciklusban jelentősen az előző időszakhoz képest, hanem egy olyan automatizmus épül be a rendszerbe, ami a nemzetgazdasági átlagkeresetek növekedésével folyamatosan növeli ezt a támogatást is.

(12.10)

Nem véletlen, hogy a HÖOK egyébként nagy többséggel akár a közgyűlésén, akár a vezetésében támogatta a törvényjavaslatot, hiszen ezen túl még rengeteg, a diákságot érintő jogkiterjesztés és lehetőségbővülés jelenik meg ebben a törvényben.
A gazdálkodási szabadsághoz tartozik az is, hogy a felsőoktatási intézmények tudjanak kötelezettségeket vállalni akár hosszú távon is egy meghatározott mértékig. A magántőke bevonásával megvalósuló infrastruktúra-fejlesztési programmal egyfelől jogi oldalról lehetővé tesszük, hogy ilyenek egyáltalán elindulhassanak. Az operatív lízing konstrukciójával viszont megtörténik az, hogy az a szükséges beruházástömeg, amely a hallgatói létszám bővülése után, illetve a formai integráció után megteremti a tartalmi integráció infrastrukturális kereteit is... - és hosszú évek elmaradásai után, miközben az új létesítmények létrehozása nem tudott lépést tartani az igényekkel, egy nagyot ugrunk, és behozunk egy nagy lemaradást. Hiszen tudjuk azt, hogy a felsőoktatásban 160-170 milliárd forint beruházására nem minden öt évben van szükség, hanem körülbelül húsz év alatt egyszer ekkora beruházásra, amely lehetővé teszi azt, hogy az európai versenyben egy megújult, fizikai infrastruktúrájában is megújult, korszerű, az oktatás és a diákok életkörülményeit egyaránt erőteljesen feljavító infrastruktúra álljon rendelkezésre.
Ezek a PPP-programok a kormányzat részéről lehetőséget jelentenek, azt a lehetőséget, hogy a kormányzat ezeknek az árát húsz éven keresztül 50 százalékban fizeti. A másik oldala, a lehetőség, hogy ezzel élnek-e, ez az egyetemekre és a főiskolákra van bízva, amelyek nem átláthatatlan viszonyok között, hanem az egyetemi tanácsok döntései alapján közbeszerzési pályázatokat írnak ki, és ezeken a közbeszerzési pályázatokon döntenek minden egyes beruházásról. A közbeszerzési pályázatoknak az anyagai pedig hozzáférhetőek, nem pusztán természetesen az egyetemi vezetés számára, hanem az egyetemi tanácsokban helyet foglaló diákok és hallgatói önkormányzatok számára is. Ennél átláthatóbb beruházási lehetőség nem nagyon volt korábban, én azt hiszem, hogy ez kielégíti ezeket az igényeket.
Végezetül egy percben szeretnék szólni arról, hogy a munkaerőpiac igényeihez való alkalmazkodásnak is megteremtettük ebben a törvényben a feltételeit. Huszonöt perc nagyon kevés ahhoz, hogy ennek a törvénynek a teljes köréről és minden kérdéséről beszéljünk, de ez mégis fontos.
Egyrészt a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsban megerősítettük a munkaadói oldal, a gazdasági kamarák részvételét, amelyek megjelenítik külön is azt az igényt, amelyben megfogalmazzák az államilag finanszírozott helyek elosztásában, hogy a munkaerőpiac szerintük milyen típusú képzést és milyen arányban igényel. Másrészt bevezettünk egy pályakövetési rendszert, és a pályakövetési rendszer eredményeinek megfelelően differenciáljuk azt a költségvetési támogatást, képzési támogatást, amit a felsőoktatási intézményeknek nyújtunk.
Harmadrészt az irányító testületekbe mind a szenátus által delegált, mind a kormányzat által delegált tagoknál az egyetemek, főiskolák képzési irányából származó gazdasági szakemberek hangsúlyosan megjelennek ebben a rendszerben. Tehát ezek a legfontosabb elemek a munkaerőpiac és annak az igényeinek a követésében a felsőoktatási rendszerben (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), de van jó néhány más elem is.
Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Köszönöm a figyelmet. Kérem, hogy támogassák a szakma által keményen kiizzadott, kialkudott konszenzust.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a bizottsági álláspontok és a megfogalmazódott kisebbségi vélemények ismertetésére kerül sor, a napirendi ajánlás szerint öt-öt perces időkeretben. A költségvetési, a mezőgazdasági és az emberi jogi bizottságban fogalmazódott meg kisebbségi vélemény.
Először megadom a szót Szabó Zoltánnak, az oktatási bizottság alelnökének, a bizottság előadójának.

DR. SZABÓ ZOLTÁN, az oktatási és tudományos bizottság előadója: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottsága mint első helyen kijelölt bizottság többségi szavazattal - nem titok, a kormánypárti képviselők szavazatával - a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak találta, és javasolja a tisztelt Háznak a törvényjavaslat elfogadását.
Mintegy három és fél órás vitát folytatott a bizottság a törvényjavaslatról. A hátralévő négy és fél percben természetesen nem tudom ennek a vitának valamennyi aspektusát érinteni, én három olyan témakört említenék, amely körül különösen heves volt a vita.
Az egyik fenntartás a törvényjavaslattal, illetőleg a törvényjavaslat intézkedéseivel kapcsolatban az volt, hogy túl gyors a törvényjavaslat bevezetése, túl hirtelen kívánja a bolognai rendszert és az egész ehhez kapcsolódó rendelkezésköteget ráereszteni a magyar felsőoktatásra.
Tisztelt Ház! A bizottság többségi véleménye azonban az volt, hogy ha elfogadjuk azt, és legalábbis szavakban senki nem vitatja, hogy a Bolognában elfogadott rendszer valami jó dolog, ha elfogadjuk azt - amint ezt a miniszter úr is említette a bevezetőjében -, hogy a világ vezető, a világ legjobb felsőoktatási intézményeinek 80 százaléka a bolognai megállapodásban rögzített angolszász típusú modellben működik, akkor a bizottság úgy gondolta, hogy minden olyan késlekedés, amely ennek a bevezetését, ennek az ésszerű és biztonságos bevezetését a későbbi jövőbe tolja ki, minden ilyen késlekedés káros, hiszen annak a magyar hallgatónak, leendő magyar értelmiséginek a versenyképességét kockáztatja az Európai Unióban és a világban, akiért voltaképpen az egész felsőoktatást működtetjük.
A másik kifogás a túl radikális átalakulás volt. Számos képviselőtársunk hangoztatta, hogy tulajdonképpen ha ezt a törvényjavaslatot a benne foglalt határidőknek megfelelően végigvisszük, akkor néhány éven belül Magyarországon egy vegytiszta angolszász típusú képzési, felsőoktatási rendszer fog működni, nem adva helyet a magyar felsőoktatásban meggyökeresedett, hagyományos duális főiskolai, egyetemi képzési struktúrának, illetőleg nem hagyva lehetőséget arra, hogy a virágozzék minden virág elve alapján működjenek ezek a felsőoktatási intézmények, és a piac válassza ki közülük azt, amelyik a legsikeresebb.
A bizottság többsége azonban úgy látta, hogy ezzel az érvvel szemben is alkalmazható az előző ellenérv, az tudniillik, hogy ha igaz az - és 33 európai ország 1999-ben erre az igazságra építve fogadta el azt a bizonyos nyilatkozatot -, hogy ez a rendszer, ez az angolszász szisztéma a világban tapasztalható kihívásokra érzékenyebben, gyorsabban, jobban tud reagálni, akkor értelmetlenség volna a magyar felsőoktatásban a hallgatók egy kisebb vagy nagyobb részét megfosztani az ebben rejlő lehetőségektől.
És harmadjára az autonómia kérdésköre körül forgott sok vita. Az irányító testületek létrehozását, illetőleg működésének szabályozását több ellenzéki képviselőtársunk a felsőoktatási autonómia megszüntetéseként értékelte. A bizottság többsége azonban úgy látta, hogy az irányító testület, szenátus kettéválasztásában, a gazdálkodási és az akadémiai kérdések eldöntésének szétválasztásában nem az egyetemtől, annak jelenlegi döntéshozó testületeitől vonja el a jogkörök többségét, hanem az államigazgatástól, a minisztériumtól. Amit pedig az irányító testület valóban a jelenlegi döntéshozó testülettől von el, annak helye van, hiszen az autonómiának természetes korlátja az adófizetők pénzével való (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) célszerű és ellenőrzött gazdálkodás.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nyilván a következőkben még számos vitakérdést ki fogunk bontani, én ezt a hármat találtam a legfontosabbnak a bizottsági vélemények alapján.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

(12.20)

ELNÖK: A bizottság kisebbségi véleményét Pósán László képviselő úr ismerteti.

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ, az oktatási és tudományos bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Tisztelt Ház! A felsőoktatási törvényjavaslat a hazai felsőoktatás hagyományától egy gyökeresen eltérő új irányítási rendszert vezetne be, megszüntetve ezzel az intézményi autonómiát, és egy gyenge legitimitással rendelkező, senkinek felelősséggel nem tartozó irányító testületet állítana az intézmények élésre. Gyakorlatilag ez az irányító testület nem demokratikusan választódna meg. Ez ellenkezik mind az európai egyetemek Magna Chartájával, de magával a törvényjavaslatnak, a törvénytervezetnek is az 1. § (3) bekezdésével.
Az autonómia lényege ugyanis az, hogy a felsőoktatási intézmények polgárai maguk dönthessenek közösségüket érintő, fontos kérdésekről. Idézném a Magyar Tudományos Akadémia vélekedését: az autonómia, az intézményi irányítás területén megfogalmazott javaslatok komoly aggodalmat keltenek, és semmiképpen nem fogadhatók el ebben a formában. Ugyanakkor ez a törvényjavaslat nagyon komoly belső centralizációt valósítana meg az intézmények életében, a magasabb vezetőket, akár a dékánokat is, akiket eddig választottak, most a rektor nevezné ki.
A miniszter úr arról beszélt, hogy profi menedzsment jönne létre. A törvénytervezetben megfogalmazott díjazás, valamint az IT-hez kapcsolt felelősségi és jogosítványi körök között akkora a különbség, hogy komolyan és felelősséggel senki nem állíthatja, hogy ez valóban egy szakmailag felkészült menedzsment lesz. Sokkal inkább azt lehet vélelmezni, hogy Magyar Bálint középszerű holdudvara és pártkatonái juthatnak majd szerephez.
Aggályos a többciklusú képzésre történő általános és egyszerre történő áttérés. Megszűnik az eddigi rendszer úgy, hogy bizonyítva lehetne látni az új rendszer működőképességét. Nem volt még kipróbálva, leszámítva egy-két szakot. Ez a törvényjavaslat egy torzó, biankó felhatalmazás, az új képzési rendszernek ugyanis csupán az első, alapképzésre vonatkozó részei vannak kimunkálva, a mesterképzési szintről semmit nem tudunk. Idézném Kroó Norbertnek, az MTA főtitkárának az oktatási bizottság ülésén elmondott szavait: a második szint, a mesterképzés szabályozása, működése lényegében kidolgozatlan. Ez nem csupán a képzési szerkezetben okozhat zavarokat, hanem ronthatja a magyar felsőoktatási intézmények versenyhelyzetét, azt a versenyhelyzetet, amelyről egyébként olyan sokat és szépet mondottak az előbb.
Az alapképzés nem valódi gyakorlati ismeretekre fog felkészíteni. Szeretném csak példaként említeni a Magyar Tudományos Akadémia agrártudományi osztályának állásfoglalását, ami kifejezetten az agrárképzésre vonatkozóan teljesen más időkereteket tartana normálisnak ahhoz, hogy a gyakorlati képzésre felkészíthessen. A jelenlegi törvényi szabályozás tömegoktatást fog hozni, nagy létszámú hallgatóknak előadásokat fog jelenteni, és nem gyakorlati képzésre való felkészítést, amiről egyébként Magyar Bálint szintén oly sokat szeret beszélni. A Magyar Tudományos Akadémia álláspontját is idézném: nem indokolt a kapkodás, az elsietett törvényalkotás. A felsőoktatás strukturális átalakulásának konszenzusos, évtizedes távlatban is érvényes formában kell megtörténnie.
Tisztelt Ház! A Magyar Országgyűlésben eddig akárhányszor napirendre került a felsőoktatás ügye, nyugodtan mondhatjuk, hogy az a parlamenti pártok túlnyomó többségének konszenzuális álláspontjával, 80-90-95 százalékos szavazati aránnyal került elfogadásra. Úgy tűnik, ez lesz az első olyan törvénytervezet, amikor csak és kizárólag a kormánypártok akarják ráerőltetni akaratukat mind a politikai patkó másik oldalán ülőkre, mind pedig - és ez a sokkal aggasztóbb - a társadalomra, a szakmára, a felsőoktatási intézményekre.
Komoly aggodalmat vált ki a finanszírozás kérdése is. A törvénytervezet az államilag finanszírozott képzési keretszámok folyamatos csökkentésének a lehetőségét teremti meg, azaz gyakorlatilag a felsőoktatás leépítésének finanszírozási rendszerét vezeti be. A belépők aránya nem lehet magasabb, mint a 2005-ben rögzített számok, úgy, hogy azt se felejtsük el, hogy 2003-hoz viszonyítva az idén már 20 százalékkal kevesebb volt az egyetemeken a beiskolázási férőhely.
Változatlan keretszámok mellett is számításaink szerint 15-25 százalékos forráskivonás várható, és ha az oktatói óraszámok drasztikus megemelhetőségének a lehetőség vesszük - 70 százalékkal, csak úgy idézném -, az bizony megint csak nagyon komoly létszám-leépítési szándékot tükröz. Mindarról nem is beszélve, hogy a mesterképzésre történő 35 százalékos korlátozás gyakorlatilag a kimenetel szempontjából nagyon sok hallgatót tandíj fizetésére fogja kényszeríteni. Magyar Bálint többször elmondta, hogy ő híve a tandíjnak. Az új felsőoktatási törvényben ezen rögeszméjét, úgy látszik, meg is kívánja valósítani.
Idézném még zárásként Kroó Norbert főtitkár szavait: az új felsőoktatási törvénynek csak akkor van értelme, ha az együtt jár a felsőoktatás konszolidációjával, mert egyébként az intézmények még inkább rákényszerülnek a képzési színvonalat csökkentő, a kutatást ellehetetlenítő működési kompromisszumokra. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)
Tisztelt Ház! A felsőoktatás rendszeréből ma a Rektori Konferencia levele szerint mintegy 25 milliárd forint hiányzik ahhoz, hogy az adósságállomány ne növekedjék.
Hát így állunk az Úr színe előtt, tisztelt Ház. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

ELNÖK: Kóródi Máriának, a költségvetési bizottság előadójának adom meg a szót.

DR. KÓRÓDI MÁRIA, a költségvetési és pénzügyi bizottság előadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Miniszter Úr! A költségvetési bizottságban a tegnapi nap folyamán közel sem folyt olyan hosszú és tartalmas vita, mint ahogy hallottuk az oktatási bizottságban. Ennek az oka talán a nem jól megválasztott bizottsági időpont volt, hiszen a tegnap délelőtt folyamán több frakcióülés találkozott a költségvetési bizottság időpontjával is, és így a csekély ellenzéki részvétel miatt nem tudtunk nagyobb tartalmi vitába keveredni. A költségvetési bizottsági ülésen a többségi vélemény támogató volt, 15 támogató és 3 tartózkodó szavazat mellett általános vitára a javaslatot a költségvetési bizottság többsége alkalmasnak ítélte meg.
Megállapítottuk, hogy hosszú szakmai és társadalmi vita előzte meg ennek a törvényjavaslatnak a parlament elé kerülését, hiszen több mint két és fél éve folyik a szakmai vita és a körülötte zajló társadalmi vita is, amelyről rendkívül sokféle módon értesülhettünk. Megállapítottuk, hogy ennek az időszaknak a munkája termékét, amit most törvényjavaslat formájában kézhez kaptunk, céljaiban a költségvetési bizottság többsége támogatandónak és támogathatónak ítélte meg.
A bizottság főként két elemére koncentrált a felsőoktatási törvénynek. Ebből az egyik, amit rendkívül üdvözlendőnek tartunk és nagyon áttekintendőnek, ez a felsőoktatásból a munkaerőpiacra kikerülők számának a munkaerő-piaci igényekkel való összhangba hozatala, hiszen ez egy rendkívül fontos oktatási és gazdaságpolitikai szempont is, amiben a paradigmaváltás szükségességét, azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk.
A másik kérdés, amire a költségvetési bizottság feladatából adódóan is koncentrál, természetesen a finanszírozási kérdés, amellyel kapcsolatosan természetesen nagyon sok vitára számítunk az elkövetkezendő parlamenti vita során is. Mi mégis úgy ítéljük meg - legalábbis a bizottság többsége -, hogy azok az elképzelések, az a gazdasági autonómia és finanszírozási biztonság, amelyet a törvényjavaslat tartalmaz, a következő időszakban sokkal jobban szolgálják a felsőoktatás érdekeit, mint ahogy az az eddigiekben történt, hiszen az eddigiekben a normatíva csökkenése vagy a normatívából csökkenő támogatási lehetőségek természetesen sokkal nehezebb helyzetet eredményeztek, mint egy kiszámítható, biztonságosan finanszírozott helyzet.
Mindezek alapján a költségvetési bizottság többsége általános vitára alkalmasnak tartotta ezt a törvényjavaslatot. Azt kívánjuk, hogy a parlamenti tárgyalás során mindazoknak a kérdéseknek a konstruktív vitájával, amelyek az előzetes szakmai és társadalmi vitában is és a bizottságok szintjén is felmerültek, ezekkel együtt a módosítások elfogadása után szíves figyelmükbe és támogatásukra ajánljuk a felsőoktatási törvényről szóló javaslatot.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Következik az emberi jogi bizottság előadója, Urbán Árpád képviselő úr.

URBÁN ÁRPÁD, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság 2005. április 4-én megtárgyalta a felsőoktatásról szóló T/15267. számú törvényjavaslatot.

(12.30)

Vizsgálata alapján megállapítható, hogy az önálló indítvány az alkotmánnyal, a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségével összhangban álló szabályozást tartalmaz. A törvényjavaslat biztosítja a felsőoktatás területén a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait, az egyenlő bánásmód és esélyegyenlőség követelményének megfelelő érvényesülését, a lelkiismereti és vallásszabadság megvalósítását.
A bizottság tagjai 11 igennel és 2 tartózkodással a nevezett törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak találták. Csak a jegyzőkönyv kedvéért szeretném elmondani, hogy egyetlen ellenzéki képviselőtársunk jelent meg a bizottsági ülésen, és rá is közel fél órát kellett várnia a bizottságnak.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Ha nem is tartozik a beszámoló érdemi részéhez az utolsó mondat, ellenzéki vélemény nem fogalmazódott meg. Megadom a szót Rózsa Endrének, a foglalkoztatási bizottság előadójának.

RÓZSA ENDRE, a foglalkoztatási és munkaügyi bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A foglalkoztatási és munkaügyi bizottság 2005. április 4-én megtárgyalta a 15267. számú törvényjavaslatot, azaz a felsőoktatásról beterjesztett törvényjavaslatot.
A törvénytervezet létszámkihatását tekintve is rendkívül nagy horderejű, hiszen a felsőoktatási hallgatók száma 420 ezer, a felsőoktatási dolgozók, illetve oktatók száma pedig 53 ezer. Amennyiben családtagjaikat is hozzávesszük ehhez, akkor azt mondhatjuk el, hogy közel kétmillió embert befolyásol valamilyen módon ez a törvény. Nemzetgazdasági jelentőségét tekintve még ennél is nagyobb, hiszen nincsen olyan ágazat, amelyre ne hatna a felsőoktatás.
A törvénytervezet szükségességét az is indokolja, hogy az 1993-ban elfogadott felsőoktatási törvény óta több mint egy évtized telt el. A jelenlegi törvényt 30 alkalommal módosította a tisztelt Ház, így itt sem mondható el az, hogy a kor követelményeinek minden tekintetben megfelel. Időszerűségét az is determinálja, hogy hazánk kapcsolódott az Európai Unióhoz. Ezért nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a törvény történelmi jelentőségű, mivel alapjaiban változtatja meg a felsőoktatás rendszerét, a hagyományos duális rendszert felváltja a háromciklusú - vagy másképpen: lineáris - képzési rendszer. A jelenlegi főiskolai és egyetemi képzés helyébe a felsőfokú alapképzés, a mesterképzés és a doktori képzés lép. A törvénytervezetnek irányt szab a bolognai, a prágai, a berlini nyilatkozat.
Tisztelt Képviselőtársaim! A piacgazdasági környezetben felértékelődik a sikeres munkavállaló. A törvénytervezet nagyobb szerepet biztosít a gazdasági élet szereplőinek, ezáltal hangsúlyosabbá válik a tudás, a használható tudás. Bár 1993-hoz viszonyítva négyszeresére nőtt a felsőoktatásban tanulmányokat folytatók száma, az élethosszig tanulás jelentősége még nem mutatkozik meg, hiszen elmondhatjuk azt, hogy a törvénytervezet hatást gyakorol a felnőttképzésre is, és hazánkban mindössze 2-3 százalék a felnőtt hallgatók száma, szemben a fejlett nyugati országokkal, ahol ez 20 százalék. A bizottság tagjai közül többen pozitívan szóltak az autonómia kérdéséről, az irányító testületek fokozottabb felelősségvállalásáról, a hallgatók mozgásterének a növekedéséről.
Tisztelt Képviselőtársaim! A bizottság tagjai közül többen felvetették azt, hogy a törvénytervezetben az előmenetel tekintetében gyakorlatilag a bevezetésre vonatkozóan egy erőltetettebb menet van kényszerítve. Ezen kritika hallatán szólnunk kell arról, hogy 1999-ben történt meg a bolognai nyilatkozat aláírása, 2002-től kezdődött meg a jelenlegi tervezet vitája. Az idő egy szakmai konszenzust érlelt ki, és hét szervezet támogatja a törvény bevezetését; nemcsak a Rektori Konferencia támogatja a bevezetést, hanem a hallgatói értekezlet is. A bevezetés kellően folyamatos lesz, a felmenő rendszer érvényesülni fog, és ez azt jelenti, hogy a bevezetésére vonatkozó viták is fogják majd segíteni a törvénytervezet megvalósulását.
A kormánypárti képviselőknek az a meggyőződése, hogy a kimunkált, együttes tevékenységgel és vitával létrehozott törvényjavaslat alkalmas az általános vitára, ugyanakkor, amennyiben elfogadásra kerül ez a törvény, természetesen módosító indítványokkal, akkor is együttes munkával kell megvalósítani a törvény idevonatkozó passzusait.
A bizottság 12 igen szavazattal általános vitára alkalmasnak tartotta a beterjesztett törvényjavaslatot.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: A bizottságban megfogalmazódott kisebbségi vélemény előadója következik. Balsay Istváné a szó.

BALSAY ISTVÁN, a foglalkoztatási és munkaügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Ház! A foglalkoztatási bizottság kisebbségi véleményét ismertetem. A kisebbségi véleményt megfogalmazók - akik nem támogattuk a törvénytervezet általános vitára való alkalmasságát, akik tartózkodtunk - elmondtuk, hogy nemcsak a bolognai, prágai nyilatkozatok és az európai uniós csatlakozásból fakadó meghatározó folyamatok hatottak, hanem az aktuálpolitikai, budapesti befolyások is érvényesültek, így ez a törvény erősen kentaur törvény. Megállapítható egybehangzóan, amit előttem a többségi véleményt megfogalmazó képviselőtársam ismertetett, hogy közel kétmillió embert érint vagy így, vagy amolyan formában.
A munkaerőpiacra gyakorolt hatása - ellentétben az itt elhangzott csak pozitív véleménytől - nem minden tekintetben kiérlelt, modellezett, egyes esetekben kiszámíthatatlan. Az a törekvés, hogy az állam egyrészt a normatív támogatásokkal, másrészt a finanszírozott helyek számával és azok eloszlásával befolyásolni kívánja a kívánt diploma választását, valamint a külföldi hallgatók erőltetett módon történő befogadása az intézmények gazdasági állapota miatt erősen kihathat a jelenleg valóban nem túl szerencsés eloszlású, de összességében még mindig az Európai Unió átlaga alatt levő felsőoktatásból kibocsátottak számára.
Fontosnak tartanánk azt is, hogy ez kellő mértékben modellezhető legyen. Ezért hangsúlyoztuk, hogy ez az időtartam, ami alatt ez bevezetésre kerül, rendkívül rövid, nem ad lehetőséget a kellően átgondolt átállásra. Igen, erőltetett, még akkor is, ha az előkészítésre szánt időtartam több év volt. Kentaur törvényjavaslat ez, mert az autonómia tekintetében is úgy tesz, mintha néhány, a gazdaságban a piac szereplőinek bevonása a szenátusba, a döntéshozó testületekbe egyoldalúan egyértelműen megoldaná azt a helyzetet, amelyben ma az egyik legfőbb működési zavart érzi a törvény-előterjesztő.
Megítélésem szerint vannak jó törekvései is ennek a törvénynek. Ilyenek azok, amelyekben a pályakövetési rendszert akarja kialakítani, illetve alakítja ki, ilyen lehet, hogy az irányító testületben szerepet kaphatnak gazdasági szakemberek. Egy-egy szakember megjelenése és a gazdaság szereplőinek bevonása azonban nem minden esetben hozhat egy átgondolt, kiérlelt szerkezetváltást az intézmények tekintetében, különösen akkor, egyetértve az Akadémia főtitkárával, ha nem történik meg a felsőoktatási rendszer 25 milliárd forintos hiányának a visszapótlása.
Bizottságunk ülése során is elhangzott az élethosszig tartó tanulás szükségessége, a felnőttképzés erőteljesebb támogatása. Megállapítható, hogy Magyarországon ezeken a területeken érződik legnagyobb mértékben a felsőoktatásról szóló törvény egyik hiányossága, illetve a gyakorlat hiányossága.

(12.40)

Az a véleményünk alakult ki, hogy a túlzott bevételre való törekvés és az állam támogatási mértékének az egyre kisebb volta olyan helyzetet is kialakíthat, hogy nem lesz elégséges a társadalmi fluktuáció főleg a szegényebb sorsú, de tehetséges gyermekek pályára kerüléséhez, hiszen jelentős bevételfelhajtó hatása lesz a nagy számban hazánkban tanuló és ezután még inkább ideérkező külföldi diákok befizetéseinek.
Ezek alapján a bizottság kisebbsége tartózkodott a törvény általános vitára való alkalmasságának szavazásakor, és az a véleményünk, hogy nagyobb időt kell szentelni arra, hogy a két egymás mellett működő rendszer ne okozzon zavarokat, főleg a foglalkoztatási, munkaerő-piaci és a nemzeti fejlesztési tervben megfogalmazott célok elérése érdekében.
Köszönöm a figyelmet.

ELNÖK: A mezőgazdasági bizottság előadója Magda Sándor képviselő úr.

DR. MAGDA SÁNDOR, a mezőgazdasági bizottság előadója: Elnök Úr! Miniszter Úr! A magam nevében szeretettel köszöntöm a felsőoktatás megjelent képviselőit. Számunkra ez a törvény már mintegy két éve komoly vitát jelent, mindegy, hogy hol találkozunk, arról vitatkozunk, hogy miben tudunk segíteni, mert segíteni szeretnénk, és egy jobb törvénnyel versenyképessé szeretnénk tenni a magyar felsőoktatást. Fontos ennek a hangsúlyozása azért is, mert ha visszaemlékszünk arra, hogy két évvel ezelőtt honnan indultunk, és ma milyen törvény általános vitájára kerülhet sor - amit természetesen még a módosító és jobbító szándékú javaslatok erősíteni fognak -, akkor azt lehet remélni, hogy az elfogadása után ténylegesen előbbre tudunk lépni, és a felsőoktatás, a munkaerőpiac, de maga a magyar nemzet is nyerni fog ezzel a törvénnyel.
A törvényre konkrétan rátérve: a mezőgazdasági bizottság és a szakma részéről mintegy másfél évvel ezelőtt felvetődött az a kérdés, hogy gyakorlat nélkül lehet-e mérnöki területen diplomát kibocsátani. Akkor elhatároztuk, hogy megkérdezzük a szakmát, és a szakmai egyetértésével - s teljesen egyetértve Pósán képviselő úr idézetével - azt kértük mind az oktatási, mind a földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztertől, hogy csak abban az esetben járuljon hozzá a BSc elfogadásához, ha a mérnöki területen és az üzleti tudományok területén is minimálisan hét félév, és ez törvénybe iktatva kerül bevezetésre.
Gyakorlatilag ez a vita folyt a későbbiekben is, a frakcióban is többször megvitattuk. Tegnap az Országgyűlés mezőgazdasági bizottsága - mivel a jelen törvényjavaslatnak minden eddigi ígéret ellenére nem része a gyakorlati képzés törvényben rögzített garanciája - az általános vitára való alkalmasság megszavazásakor azzal a kitétellel élt, hogy törvényi garancia nélkül, csupán kormányrendelet szintjén nem látja biztosítottnak az oktatási színvonal fenntartásának és a munkaerőpiac versenyképességének megőrzését a mérnöki és az üzleti tudományok képzési ágaiban. Ez nem új, ezt minden esetben így fogalmazzuk meg.
Nem biztos, hogy a felsőoktatási intézmények a gazdasági kényszer szorításában törvényi garancia hiányában helyt tudnak állni a törvényjavaslat által feladatként megfogalmazott elvárásoknak, ezért a BSc-t csak azok a felsőoktatási intézmények hirdessék meg, amelyek akkreditált gyakorlati helyekkel rendelkeznek; ezek a gyakorlati helyek természetesen bármelyik vállalkozásnál rendelkezésre állhatnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gyakorlat és a tudomány napi kapcsolatba kerül, hisz aki a gyakorlatban hallgatóként helytáll - ezt látjuk mi -, az vissza sem akar jönni a diplomáját megvédeni, mert egyéni tantervvel fejezi be az utolsó félévet. Megítélésünk szerint az agrárágazatban a hetvenes évek versenyképessége annak volt köszönhető, hogy nemcsak a mezőgazdasági termék volt világszinten exportképes, hanem a mezőgazdasági mérnök is. Sőt, ebben az időszakban jött a legtöbb külföldi tanuló magyar főiskolákra és egyetemekre. Ezért is mondjuk azt, hogy gyakorlat nélkül a mérnöki területen és az üzleti tudomány területén nem lehet elképzelni a képzést, ez feltétele kell legyen a diploma kiadásának.
Megítélésünk szerint mindezzel együtt ez a felsőoktatási törvény lehetőséget ad arra, hogy a következő nemzedék a fényhez egy lépéssel közelebb kerüljön. Ezt Széchenyi mondta, és én azt hiszem, ha ezek megvalósulnak, ezt a törvényt el lehet fogadni. Ezért nem véletlen az, hogy hosszú, mintegy másfél éves vita után a bizottság - érezve a jobbító szándékú változásokat - úgy döntött, hogy általános vitára javasolja, mégpedig 15 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, 2 tartózkodás mellett. Remélem, hogy az általános vita során csak jobb irányba fog elmozdulni.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

ELNÖK: Az egészségügyi bizottság előadója következik. Schvarcz Tiboré a szó.

DR. SCHVARCZ TIBOR, az egészségügyi bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. A bizottsági ülésen kisebbségi vélemény is megfogalmazódott. Én most a többségi véleményt ismertetem.
Bizottságunk mintegy jó órás vita után 12 igen szavazattal, 6 tartózkodás mellett általános vitára alkalmasnak tartotta ezt a törvényjavaslatot, amit az ülésen az egészségügy sajátos helyzetét figyelembe véve vitattunk meg.
Elhangzott a bizottság ülésén, hogy az Európai Unióban a legtöbb elismert diploma az egészségügyben van, és az új felsőoktatási törvénynek azt a célt kell szolgálnia, hogy ezeknek az elismertsége a továbbiakban is megmaradjon. Ezért sokáig vita volt arról, hogy az egészségügyben milyen módon alkalmazható vagy nem alkalmazható a bolognai folyamat, s az is elhangzott, hogy vannak olyan országok, amelyek eltértek ettől a folyamattól, és nem alkalmazzák az egészségügy területén az úgynevezett bolognai képzési modellt. Nálunk a korábban lezajlott integrációknak vannak pozitív és kevésbé pozitív tapasztalatai. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem akkreditációjával jelenleg ugyan nincs gond, de a vidéki centrumokkal ellentétben a Semmelweis Egyetemen nem jött létre centrum, és a testnevelés-tudományi kar esetleges kiválásával újabb akkreditációs problémák jelentkezhetnek.
A másik: nagyon fontos az egészségügyi képzésben az is, hogy a gyakorlóhelyek is akkreditáltak legyenek, hiszen a gyakorlóhelyeken kell a hallgatóknak megszerezniük azokat a készségeket, azokat a gyakorlati tapasztalatokat, amelyek fontosak ahhoz, hogy a későbbiek során jól tudjanak gyógyítani.
Más probléma is felmerült. Mint már korábban is említettük, a bizottság számos alkalommal foglalkozott a képzési, a létszámbeli és a továbbképzési problémákkal. Mindenképpen szükségesnek tartjuk, hogy emeljék meg a képzésben részt vevő hallgatók számát, különösen az orvostudományi karokon. Elhangzott a bizottság ülésén, hogy ez megtörtént, s most a tárca által kért létszám került beiskolázásra. Ez azért is fontos, mert kilenc-tíz év múlva lesznek hadra fogható szakorvosok azok, akik most kerülnek beiskolázásra. Ez a szakorvosképzés és a szakma elöregedése szempontjából rendkívül fontos. Másrészt pedig az elismert diplomák miatt nagyon sokan gondolkoznak azon, hogy külföldön vállaljanak munkát.
Számos ország megszüntette az orvosképzést, és inkább külföldről hoz szakorvosokat. Ez tapasztalható már magyar vonatkozásban a skandináv országokban is, ahol már több magyar szakember is dolgozik. A diplomák jó színvonalát és a képzés magas színvonalát bizonyítja az, hogy megnőtt a külföldi képzés iránti kereslet a budapesti, a debreceni és a pécsi egyetemek vonatkozásában egyaránt, s már elindult a német nyelvű képzés is ezeken az egyetemeken.

(12.50)

Az egész egészségügyi problematikát a törvény két szakasza, a 141. és a 142. § képviseli. A bizottsági ülésen elmondtuk, hogy ebben a két paragrafusban gyakorlatilag megoldódni látszanak azok a problémák, amelyek eddig felmerültek ezzel a felsőoktatási törvénnyel kapcsolatosan.
Szóba került még a vita során, hogy volt rá tapasztalat, illetve van rá példa, hogy a főiskolák és az egyetem vonatkozásában az egészségügyben is megoldható bizonyos szakmák esetében az, hogy a képzés bizonyos szakasza leváljon az alapképzésről, és vagy menedzseri, vagy gazdasági végzettséget kapjanak az itt tanuló diákok, vagy esetleg más területen, diagnosztikában, laboratóriumban, képalkotó diagnosztikában az orvosi munkánál alacsonyabb szintű munkát végezhetnek, de ennek a kimunkálása még várat magára.
A törvényjavaslat vitája kapcsán örömmel töltötte el a bizottság minden tagját a megemelt létszám és az, hogy a törvényalkotó most már a helyén kezeli a klinikák kérdését, és a képzésnek szerves része az, hogy az oktatóhelyek is bekerültek az akkreditációs folyamatba. Ezért a bizottságunk 12 igen szavazattal általános vitára alkalmasnak találta a törvényjavaslatot.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

ELNÖK: Most a kisebbségi véleményt fogjuk meghallgatni. Gógl Árpádé a szó.

DR. GÓGL ÁRPÁD, az egészségügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Tartózkodtunk, mert a szükségességet nem vitattuk. '93-ban volt az előző törvény, azóta uniós tagok lettünk, tíz év eltelt, és a XXI. század munkamegosztásában különösen az egészségügy szférája kitüntetett szerepű. Mert nálunk a demográfia úgy is megjelenik, hogy egy öregedő társadalomhoz kell egészségügyi szolgáltatást nyújtani, és a XXI. századi európai egészségügyi rendszerben 18 százalék dolgozik ebben a szférában.
A minőség és a versenyképesség voltak az előkészítés fő szempontjai. A versenyképességgel teljes mértékig egyetértünk, de a minőség, ami eddig versenyképessé tette az egészségügyi felsőoktatást, az egészségtudományi képzést, veszélyben lévőnek látszik. Ez a két szakasz nem oldja meg azokat a kérdéseket, amelyeket kihívásként észlelünk.
Három olyan konkrét kérdés van, amire ki kell térnem. Az egyik a képzés, továbbképzés, szakképzés hierarchiája az egészségügyben, ismeretet, készségfejlesztést és szemléletet kell hogy tükrözzön. Az ismeretátadás technikája megoldható, és tulajdonképpen eladható kapacitása is van. A készségfejlesztés az egészségügyben kitüntetett, és mivel a készség fenntartása is beteganyagot igényel, ezért egy adott kapacitáson túl nem jeleníthető meg kiképzendő.
Mivel hiányszakmává válik az egészségügy, és ennek a hiányzó és még rendszerben maradó kollégáknál most kiterjesztettük a továbbképzési kötelezettséget, mert korábban csak 50 évig volt kötelező a továbbképzés, most gyakorlatilag a teljes munkatartalomra, ez azt jelenti, hogy az egészségügy készségfejlesztő kapacitása korlátozott. Így nehezen képzelhető el az, hogy itt tovább emeljük a bevételi forrást is jelentő külföldiek képzését. Az jó, hogy a 141. § (6) bekezdése a tárcához rendeli a tancélosság kérdését, ami nyilván a kapacitásmeghatározást jelentheti, de nem látjuk biztosítva a szabályozáson túl a forrásoldalát.
A másik elem, ami a 141. § 5. pontja, az egészségügyi ellátás változásánál a döntési rendszert érinti, ahol az új intézmény alapításánál csak egy feltételes résztvevő lehet az Egészségügyi Minisztérium. Úgy gondoljuk, hogy a magyar egészségügyi rendszerben minden esetben obligát jogosítványa kell hogy legyen a tárcának.
És van egy harmadik elem, amivel foglalkozni kell, ez az oktatás és a szolgáltatás kapcsolódása az egészségügyben, ahol a finanszírozó az OEP mint a szolgáltatást vásárló. De az egyetemeken folyó szolgáltatás oktatási célú is és tudományos célú is. Tehát az oktatás, ellátás, tudományszervezés - bár erre ez a szakasz egy lehetőséget teremt, de az egységet nem taglalja. Ez annál is fontosabb az egészségügyben, mert 9-10 év múlva lesz a graduális képzésben részt vevő hallgatóból hadra fogható szakorvos, és azt a technológiát kell megelőlegezetten is oktatni, amely a gyakorlatban, az arzenálban csak 9-10 év múlva jelenik meg. Tehát ha állami feladatnak tekintjük ezt a képzést, akkor ennek a forrásoldalát is meg kellene jeleníteni.
Azt gondolom, hogy a 80 százalékos gyakorlat az angolszász modell szerint igazság lehet általában. De az egészségtudományi képzésben a specialitásokból adódóan is azért a klasszikus berlini, német iskola is jelentős. Ha megvizsgáljuk azt, és most már az oktatást, gyakorlatot, tudományt is figyelembe véve, hogy az egészségtudományi, biológiai szférából a Nobel-díjasok aránya mely iskolából nagyobb, talán nem ez az iskola lenne a vesztes.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Engedjenek meg egy megjegyzést. Számomra gyönyörködtető a mobiltelefonok melódiáinak sokszínűsége (Derültség.), de talán éljünk azzal a lehetőséggel, hogy a menüben találunk egy néma jelzést. Hozzuk működésbe, ha szabad kérnem.
Most az ifjúsági bizottság előadója következik, nincs korhoz kötve; Urbán Árpádé a szó. (Derültség.)

URBÁN ÁRDÁD, az ifjúsági és sportbizottság előadója: Köszönöm, elnök úr. Bocsánatot kérek, az előbb az én telefonom szólt, kikapcsoltam, szót fogadtam az elnök úrnak. Elnézést kérek érte.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az ifjúsági és sportbizottság is megtárgyalta a most tárgyalás alatt álló T/15267. számú törvényjavaslatot, amely a felsőoktatásról szól. A megjelent képviselők többsége támogatta e törvényjavaslat általános vitáját, a kisebbség tartózkodott. Nem jelentős vita, de vita alakult ki bizonyos kérdésekben, amelyekről nem kívánnék most szólni, hiszen nem tisztem. A lényeg az, hogy a bizottságban megjelent képviselőtársaim többsége támogatta és elfogadta a törvényjavaslat parlament elé kerülését.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket.

ELNÖK: Köszönöm szépen. Most megadom a szót Cseresnyés Péter képviselő úrnak, aki a bizottság kisebbségi véleményét ismerteti.

CSERESNYÉS PÉTER, az ifjúsági és sportbizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A vita során az ifjúsági és sportbizottságban egyetértés volt azon a területen, hogy a hallgatók érdekeinek figyelembevételével kell kialakítani a felsőoktatás átalakítását, annak átalakítási elveit. Három területen merültek fel aggályok abban a tekintetben, hogy eléggé átgondoltan született-e meg ez a törvénytervezet.
A hallgatók érdekei azt diktálják, hogy a felsőoktatásban eltöltött idejük alatt a kor igényeinek megfelelő, korszerű és alapos ismeretekkel rendelkezzenek, ezt ott megszerezzék; ami természetesen nem jelenti azt, hogy az átalakítás előtti időszak követelményeiből lehet engedni. Miért fogalmazódott meg ez a gondolat? A törvény előkészítése során az a gyanú merült fel több szakemberben, hogy egy-két konkrét esetben a kötelező tananyagok közül olyan, a szakmai széles látókörűséget biztosító, vagy a gyakorlati képzést segítő tanegység eshet ki, amit eddig tanultak a diákok, de az új rendszer szerint már nem fér bele a keretbe, éppen a többszintűség okozta strukturális váltás miatt. Az alapképzés során tehát kieshetnek ezek az anyagok, amit a mesterképzés során már nem biztos, hogy a mesterképzés pótolni tud.
A másik téma, ahol aggályok merültek fel a törvénytervezettel kapcsolatban, az intézményi fejlesztések kérdése volt.

(13.00)

Hogy a fejlesztésekre általában szükség van, és hogy az elképzelt, az eltervezett fejlesztések az oktatás, így a diákok érdekeit szolgálják, ebben nem volt vita.
Abban viszont felmerültek kérdések, és fontos szempontnak tartottuk, hogy a fejlesztések egyértelműen az oktatás körülményeinek minőségi javulását segítsék elő, és ami nagyon fontos, ezt szeretném hangsúlyozni, a legkisebb társadalmi erőfeszítés igénybevételével. Meg kell jegyezni, hogy amennyiben például a kollégiumi elhelyezés, a kollégiumi férőhelyek száma az elmúlt hónapokban varázspálcává előlépett PPP-rendszert felhasználva emelkedne, úgy a diákok által fizetett térítési díjak jelentősen növekednének, ami nem szolgálja a hallgatók érdekeit. És az sem szolgálja sem a hallgatók, sem az állam érdekeit, hogy még mindig nem tisztázottak, hogy a konstrukció futamidejének végén miként lehetnek a megvalósult ingatlanok az államéi.
A harmadik terület, ahol fenntartás fogalmazódott meg a törvénytervezetben megfogalmazottakkal kapcsolatban, hogy az irányító testületek az elvártaknak megfelelően tudnak-e majd működni. Felmerült, vajon felelősségteljes munka várható-e azon testület tagjaitól, akiknek a javadalmazása nem áll arányban felelősségükkel. Ez legfőképpen az Államkincstár által delegált esetében igaz, akinek a tiszteletdíja a mindenkori minimálbér összege. Ő gazdasági tanácsadó, részt vesz a stratégiai döntésekben - még ha tanácskozási joggal is -, azokkal a testületi tagokkal együtt, akik az átlagkeresetnek megfelelő javadalmazást kapják, ugyanakkor döntéseikkel milliárdokról, milliárdos fejlesztésekről dönthetnek, és az esetlegesen okozott kár kapcsán vagyonnyilatkozatot kell tenniük.
Összefoglalva tehát azt kell mondanunk, hogy nem tartjuk kiforrottnak a törvénytervezetet, és külső elvárásnak való megfelelni vágyás tükröződik néhány pontban. Olyan érzésünk van, hogy az egész rendszer még nem kidolgozott, bizonyos fázisok működtetése még nem világos. Ez a gyanú abból is adódik, hogy például a tegnapi bizottsági ülésen a kormány képviselője nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen feltételekkel lesznek a már említett, a PPP keretében megépült beruházások ingatlanai az államéi, vagy az államon keresztül az intézményekéi.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

ELNÖK: Már csak a honvédelmi bizottság előadói vannak hátra. Elsőként Göndör Istváné a szó.

GÖNDÖR ISTVÁN, a honvédelmi bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A kormánypárti képviselők egyetértettek abban, hogy a felsőoktatás átfogó reformja szükséges; szükséges annak érdekében, hogy mi se nyújtsunk kevesebbet, mint amit az európai uniós egyetemek nyújtanak.
A honvédelmi területen ugyanúgy fontos, hogy a tudás, a magasabb szintű tudás jobb lehetőséget teremt azok számára, akik ezt megszerzik. A törvényjavaslat speciális szabályokat állapít meg a katonai és rendvédelmi intézményre, ezzel lehetővé teszi azt, hogy a hadtudományi, a katonai műszaki-tudományos kutatás és a felsőoktatási képzés komplex egységben valósuljon meg, és szolgálja a honvédelem, az országvédelem, a nemzetvédelem egészét. Katonai és polgári szolgálatra képeznek katonai vezetőket, biztonság- és védelempolitikai szakértőket.
A speciális szabályokkal lehetővé teszi, hogy amennyiben irányító testületet nem hoznak létre, ezt a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter együttesen gyakorolhatja. A törvény rendezi a külföldi hallgatók kérdését, mert ezen a területen is lehet számítani arra, mint ahogy már most is tanulnak magyar fiatalok külföldi védelmi intézményekben, itthon is lehetőséget teremt erre, és rendezi ezek juttatását, a díjfizetés mértékét.
Új dolog, hogy olyan képzést is folytathat, amely nem tartozik a katonai és rendvédelmi képzés körébe, és ebben az esetben erősödnek az oktatási miniszter jogosítványai az irányító testülettel szemben.
Az a meggyőződésünk, és ezért 10 igen szavazattal - 5 nem szavazattal és 1 tartózkodással szemben - támogattuk a törvényjavaslatot, hogy ez a törvényjavaslat a speciális szabályaival együtt szolgálja az egymásra épülést, az átlátható és átjárható felsőoktatás felé. Sokkal nagyobb, eddig nem ismert mértékű gazdasági szabadságot biztosít az intézmény számára.
Kérem önöket, hogy támogassák a javaslatot. Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

ELNÖK: Dobó László képviselő úré a szó, aki a bizottságban megfogalmazódott kisebbségi véleményt ismerteti.

DR. DOBÓ LÁSZLÓ, a honvédelmi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mindenekelőtt tudjuk, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással igazodnunk kell bizonyos uniós követelményekhez és szabályokhoz. Ez természetes, ezért a Fidesz támogatja az új képzési szerkezet bevezetését, de nem ilyen határidőkkel és nem ilyen módon.

(A jegyzői székben Béki Gabriellát dr. Füle István váltja fel.)

Az álláspontunk az, hogy átmeneti időt kell biztosítani, amely idő alatt a régi és az új képzési struktúra egymás mellett él; ez lehetőséget ad a képzési programok kidolgozására és kipróbálására, éppúgy mint arra, hogy eldőljön, mely képzések azok, amelyeket nem lehet, és amelyeket nem célszerű az új struktúrába illesztve folytatni.

(Az elnöki széket dr. Dávid Ibolya, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Így van ez a katonai és a rendvédelmi képzésekkel, amelyek ugyancsak nem viselik el az új struktúrát. Ez a reform ezzel a törvényjavaslattal egy torzó.
Melyek a fő problémáink? Az új képzési rendszer csupán az első bachelor fázisát írja elő a képzésnek, arról pedig, hogy miként alakul majd az erre épülő master szint, semmit sem tudunk. Olyan ez, mintha valaki egy olyan repülőre akarna felszállni, amelyik fel tud ugyan szállni, de azokat a berendezéseit, amelyek a leszálláshoz szükségesek, menet közben akarják beépíteni. Itt tetten tudtuk érni Juhász Ferenc munkásságát is a törvényjavaslatban. (Derültség a Fidesz padsoraiból.)
Elszomorító ebben az egész kezdeményezésben az, hogy a kormány fel akarja ezt használni, hogy az elkövetkező időben folyamatosan csökkenthesse az államilag finanszírozott képzési keretszámokat. Ez azt jelenti, hogy néhány év alatt 5500 fiatalt zárnak el az ingyenes tanulás lehetőségétől, és kényszerítik őket költségtérítés, leánykori nevén: tandíj fizetésére.
Mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány a jövőben sem kíván pénzt áldozni a felsőoktatási beruházásokra, ehelyett egy átláthatatlan, lényegesen drágább konstrukció, az úgynevezett PPP keretében oldaná meg az elodázhatatlan beruházásokat. Emiatt a rendszer hihetetlenül drága és pazarló.
Tisztelt Ház! Ami a katonai tanintézet, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem jövőjét illeti, ez valóban nem vezethető le ebből a törvényjavaslatból - egyébként a fentiek miatt ez önmagában nem is lenne probléma. Indokolt lenne azonban a katonai felsőoktatásról szóló törvény beterjesztése, hogy lássuk, a kormány milyen tisztképzést szeretne látni, és hogy ez milyen keretek között folyjék.
Az nyilvánvaló, hogy a jelenlegi folyamatok zsákutcát jelentenek. Az évről évre csökkenő költségvetési keretek, a tanári karban mutatkozó kontraszelekció a Nemzetvédelmi Egyetem hanyatlását eredményezik. Elsőként azt kellene átgondolni, hogy egy ekkora hadsereghez milyen felsőfokú képzési rendszer illeszkedik, ami biztosítja a minőségi tisztképzést, de nem vállal fel olyan funkciókat, amelyek csupán a túlburjánzott apparátus létjogosultságát igazolják vissza.
A törvényjavaslat 140. §-a írja le a katonai és a rendvédelmi felsőoktatási intézményekre vonatkozó külön rendelkezéseket. Egy egész oldalon át sorolja azokat az eltéréseket, amelyeket külön törvény által vagy miniszteri hatáskörben enged megtenni. Jószerivel megspórolható lett volna az egy oldal, ha azzal a sorral váltják ki, hogy e törvény rendelkezései nem vonatkoznak a katonai és rendvédelmi felsőoktatási intézményekre.
Nem ez a legnagyobb hibája ennek a törvényjavaslatnak, hiszen ami a legrosszabb benne, az alól mentesíti a Nemzetvédelmi Egyetemet, nevezetesen az irányító testülettől, a létszám- és finanszírozási korlátoktól, amelyek eleve megkérdőjelezik az egyetemek és a főiskolák autonómiáját. A Nemzetvédelmi Egyetem e törvény szabályai alóli mentesítése persze nem azt jelenti, hogy így annak autonómiája nem sérül, sőt a külön szabályok azt oly mértékben korlátozhatják, hogy még formálisan sem lesz az.
A törvény azonban csak jogi keretet ad, a lényeg maga a képzés tartalma és színvonala. A magyar katonai képzés mind ez idáig nemzetközi mércével mérve is kimagasló volt. Az elmúlt három év rombolása sem tudta úgy lerontani, hogy nem maradjon az élvonalban mind az alapképzés, mind a doktori és más képzési formák.
A legnagyobb gond most az, hogy a legképzettebb tiszteket százával, ezrével bocsátják el, űzik el a hadseregből. A hagyományos fegyvernemi kultúrák felszámolásával a szaktudás is távozik, és nem lesz, aki továbbvigye, hiszen nem létező fegyvernemekhez nem fognak utánpótlást sem képezni az egyetemen.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nem vitatjuk, hogy indokolt külön szabályokat hozni az állam erőszakszervezetei utánpótlását biztosító tanintézetek részére, de amíg egyetemi, illetve főiskolai képesítést adnak, addig a legfontosabb szempontok mentén illeszkedniük kell az általános szabályokhoz.

(13.10)

A most tárgyalt törvény esetében azonban az a gond, hogy az általános szabályok sem fogadhatóak el. Fentiek miatt a törvényjavaslatot a honvédelmi bizottság ellenzéki tagjai általános vitára sem tartották alkalmasnak.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Képviselőtársaim! Most a vezérszónoki felszólalásokra kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 20-20 perces időkeretben. Időközben kétperces felszólalásokra nincs lehetőség.
Megadom a szót Szabó Zoltán képviselő úrnak, aki az MSZP képviselőcsoportja nevében kíván felszólalni. Önt illeti a szószék.

DR. SZABÓ ZOLTÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Nehéz lenne túlbecsülni annak a törvényjavaslatnak a jelentőségét, amely most előttünk fekszik. A felsőoktatást jelenleg szabályozó, 1993-ban elfogadott törvény, amelyet azóta számtalanszor módosítottunk már, nos, ez a törvény elfogadásakor is elsősorban inkább azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a negyven év szocializmusától örökölt felsőoktatást próbálja beilleszteni az új polgári demokratikus társadalom keretei közé, mintsem azt, hogy a felsőoktatást a XX-XXI. század fordulójának követelményeihez tegye alkalmassá.
Egy 100 ezer hallgatóra méretezett felsőoktatást kellett jelentősen kibővíteni, korlátozott tan- és kutatási szabadságot kellett gyakorlatilag korlátlanná tenni, a szinte nyomokban sem meglévő autonómia helyett kellett autonóm egyetemeket, főiskolákat teremteni, és ha azt nem is mondhatjuk, hogy az egyetemi béreket méltányossá sikerült tenni, de legalább a szocializmustól örökölt egalitárius tendenciákból következő elképesztően nyomott felsőoktatási béreket kellett valamelyest emelni. Azt mondhatjuk, hogy az 1993-ban elfogadott törvény nem azokat a jövő évszázadokban esedékes követelményeknek megfelelő szabályokat rögzítette, amelyekre manapság már szükség volna, hanem azokat a szabályokat, amelyeket a világ szerencsésebb tájain már évszázadok óta követett a felsőoktatás. A most beterjesztett törvényjavaslat az, amelyiknek feladata megteremteni azt a felsőoktatást, pontosabban, azt a felsőoktatási környezetet és szabályrendszert, amely a XX-XXI. század fordulóján a magyarországi felsőoktatást szabályozni hivatott.
A felsőoktatási törvénynek ez a tervezete vagy ez a törvényjavaslat, ha volt valaha társadalmi vitában hozott törvény, ha volt valaha társadalmi törvényhozás, akkor azt kell hogy mondjam, ez a törvényjavaslat ilyen folyamatban született. A törvényjavaslat genezise során elég sok bírálat érte az oktatási tárcát. Meg kell mondjam, időnként magam is elkeseredetten fakadtam ki, amikor a csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez 119. változatában, illetve a felsőoktatási törvénytervezet isten tudja, hányadik verziójában nem tudtam pontosan megállapítani, hogy az éppen vitatott javaslat az előző, azóta már jobblétre szenderült indítvány, a most következő és éppen tárgyalt indítvány vagy a majdan csak a következő változatba bekerülő elképzelés lesz-e.
Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a javaslat végül is visszaigazolta azokat az erőfeszítéseket, és visszaigazolta azt a módszert, ahogyan bár meglehetősen kényelmetlenül, de a törvénytervezet elkészült. Visszaigazolta, hiszen a felsőoktatásban érintett valamennyi réteg, az akadémiai élet, a tudományos élet, az oktatók, a hallgatók, a doktoranduszok valamennyi reprezentatív szervezete nemcsak hogy támogatásáról biztosította ezt a törvényjavaslatot, de kifejezetten sürgette annak elfogadását a miniszterelnök úrhoz írott levelében.
Tisztelt Ház! Amikor 2000-ben az Európai Unió csúcsértekezletén Lisszabonban elhatározták az azóta csak lisszaboni folyamatnak nevezett rendszer elindítását, és kitűzték célul, hogy az Európai Unió tíz éven belül a világ legversenyképesebb térségévé váljék, akkor az ehhez vezető utat az oktatásban, a képzésben, a tovább- és átképzésben, a tudományos kutatásban és fejlesztésben, az élethosszig tartó tanulásban és az informatika térhódításában jelölték meg. Sajnos, amikor az Európai Unió ezt a döntést meghozta, elmulasztotta a hozzá szükséges eszközöket megteremteni. Az Európai Uniónak mind a mai napig nemcsak hogy nincs közös oktatáspolitikája, de az Európai Uniót létrehozó szerződés nem is teszi lehetővé közös oktatáspolitika megalkotását.
Ennek a hiánynak az érzékelése vezetett el tulajdonképpen a bolognai megállapodáshoz 1999-ben, az a felismerés, hogy az európai oktatás, az európai tudás és az európai tudás továbbadása nem lehet versenyképes akkor, ha ebben a térségben az ahány ház, annyi szokás elve alapján, a minimális rendezőelveket is nélkülözve próbáljuk ezt a tudásalapú társadalmat megteremteni. Versenyképes tudást - ismerte fel az Európai Unió - csak versenyképes felsőoktatás biztosíthat, és mint ma már többször hivatkoztunk rá, a bizottsági vélemény ismertetésekor jómagam is, a tapasztalat az, hogy a versenyképességet a kontinentális, hogy ne mondjam, porosz típusú felsőoktatáshoz képest az angolszász típusú lényegesen jobban tudja biztosítani. Ez a felismerés vezetett tehát, még egyszer mondom, Bolognához.
A bolognai folyamatban, a bolognai megállapodás teljesítésében látszólag egyetértés van a parlament pártjai között. Ez az egyetértés azonban, úgy tűnik, csak látszólagos. Azt szokták mondani, hogy az az értelmiségi, aki nem tudja sziklaszilárdan megindokolni a saját érdekében álló változtatásokat, adja vissza a diplomáját. Ennek megfelelően tehát minden olyan partikuláris érdek, amely a bolognai megállapodás hatálya alól kibúvót keres, természetesen kitűnően megindokolható. Ha azonban a végeredményt nézzük, mégiscsak az lesz a helyzet, hogy minden egyes felsőoktatási részterületen lesz indok a bolognai folyamat alól való kibújásra, és ennek megfelelően miközben mindenki egységesen a bolognai folyamatra fog hivatkozni, a bolognai megállapodás által kitűzött felsőoktatási rendszernek nyoma sem lesz Magyarországon. Ismerős ez Karinthytól, amikor mindenki Krisztust kiált, és az egész mégis úgy hangzik, hogy Barabbást.
A másik meglehetősen, tulajdonképpen talán a legnagyobb vitát kiváltott rendelkezése a törvényjavaslatnak a felsőoktatás irányításával kapcsolatos rendelkezéssor. Az irányító testület létrejöttét, az irányító testület létrehozását sokan, itt a parlamentben képviselőtársaink és a parlamenten kívül különböző érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetek az egyetemi autonómia megszűnéseként értékelték. Valójában az irányító testület és a szenátus kettősségének létrehozása nem más, mint annak a jól ismert modellnek az érvényesítése, amely az üzleti és az akadémiai típusú döntéseket elválasztja egymástól.
Természetesen miniszter úrnak igaza volt, a felsőoktatási intézményeink élén számos kiváló klasszika-filológus és halbiológus bizonyította be, hogy tudománya mellett menedzseri vénával is rendelkezik, mindazonáltal nem szükségszerű, hogy egy egyébként tudományos irányításra kitűnően alkalmas, még egyszer mondom, klasszika-filológus vagy halbiológus az üzleti életben, az üzleti élet olyan arányaiban is eligazodjék, amikor egy nagy egyetem több tucat milliárdos éves költségvetéséről és annak vagyonáról kell dönteni. Ennek megfelelően választja ketté az akadémiai döntéshozatalt, a tudás termelésére, továbbadására vonatkozó döntések meghozatalát és az üzleti, vagyoni típusú döntések meghozatalát a törvényjavaslat.

(13.20)

Ami az autonómia sérülését illeti, szeretném még egyszer leszögezni: az irányító testületek a törvényjavaslatban szereplő jogosítványaik döntő részét a minisztériumtól, a kormánytól veszik át, tehát semmiképpen sem tekinthető úgy, hogy ennek a testületnek a létrejötte az egyetemi autonómiát csorbítaná. Azokban az esetekben viszont, ahol korábban az egyetemi tanács mint az egyetem választott testülete döntött, és most ez átkerül az irányító testület hatáskörébe, valóban azt a kérdést kell föltenni, hogy vajon amikor adófizetők pénzével kell gazdálkodni, akkor ennek a gazdálkodásnak csak a törvényessége érdekes-e, vagy a gazdálkodás célszerűsége is. A gazdálkodás törvényességét természetesen ma is és eddig is módjában állt ellenőrizni az Állami Számvevőszéknek vagy bármely erre hivatott testületnek. Ugyanakkor a gazdálkodás célszerűsége kizárólag az egyetemi-főiskolai tanácson múlott, és még egyszer mondom, kérdéses, hogy valóban megengedhető-e autonóm döntéshozatal olyan esetekben, amikor valaki nem a saját pénzével gazdálkodik. Az irányító testületek létrehozását ennek megfelelően a törvény nem is teszi kötelezővé a magánintézmények esetében, ott a döntést a tulajdonos is meghozhatja, hiszen a saját pénzével "játszik"; az állami felsőoktatási intézmények esetében azonban nem ez a helyzet.
Amikor az abszurditások kategóriájába megyünk el, akkor azt a kérdést is föl lehet tenni - mint annak idején Hofi Géza mondta volt a "Negyvenszáz a juhakolra" című számában, hogy tudniillik egy téeszt elkártyáztak -, megengedhető-e, hogy egy egyetemet elkártyázzanak; mert hiszen az autonómia elvileg ezt is lehetővé tenné. Úgy gondoljuk, hogy ezt nem lehet megengedni, tisztelt Ház, úgy gondoljuk, hogy van helye az egyetem, illetőleg a kormány által delegált irányító testület döntéshozatalának olyan esetekben, amikor azokról a kérdésekről van szó, hogy az adófizetők által befizetett forintokat hogyan, milyen hasznossággal, milyen célszerűséggel, milyen hatásfokkal költi el az egyetem és a főiskola a tudás termelésére és gyarapítására.
Másfelől az irányító testület létrehozása, az irányító testületek összetételének szabályozása biztosítja azt, hogy ezek a döntések mentesek lehessenek azoktól a belső érdekviszonyoktól, amelyek - valljuk be, mindannyian ismerünk ilyeneket - sok felsőoktatási intézmény ilyen döntéshozatalát eltorzították. A kéz kezet mos elve nem föltétlenül a leghatékonyabb gazdasági döntéshozatal, márpedig a korábbi döntéshozatali mechanizmusban, ha ez nem is volt törvényszerű, de legalábbis be volt kódolva.
Amikor tisztelt képviselőtársaim azt mondják, hogy itt a kormány vagy a minisztérium rá kívánja erőltetni az irányító testületeket a felsőoktatási intézményekre, akkor megint csak arra tudok hivatkozni, amit az imént már megtettem, hogy a felsőoktatásban érintett hét legfontosabb reprezentatív szervezet - a Rektorok Konferenciája, a Főigazgatók Konferenciája, a Magyar Akkreditációs Bizottság, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, a Doktoranduszok Országos Szövetsége és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete - támogatásáról biztosította a törvényjavaslatot a benne foglalt irányító testület szerint is.
Vagyis kérdezem én, hogy amikor az oktatási bizottságban a szakma és az Akadémia érdekében lépnek fel ellenzéki képviselőtársaim, amikor azt mondják, hogy ennek az irányító testületnek a létrehozása a szakmai döntések megcsúfolása, akkor kivel szemben védik azt a javaslatot, amelyet a szakma képviselői, a rektorok, a főigazgatók, az Akkreditációs Bizottság, az FTT elfogadott. Amikor a foglalkoztatási bizottságban az oktatók érdekeit féltik, akkor mit tesznek azzal a ténnyel, hogy a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete nemcsak hogy támogatta, de mielőbbi bevezetését sürgette ennek a javaslatnak? Amikor az ifjúsági bizottságban a hallgatókat kívánják óvni az egyetemek, főiskolák autonómiájának megszűntétől, akkor mit tesznek azzal a ténnyel, hogy a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája és a Doktoranduszok Országos Szövetsége is támogatja ezt a javaslatot? Kérdezem, hogy tisztelt ellenzéki képviselőtársaim kit képviselnek akkor, amikor az autonómiát féltik, azoknak az autonómiáját féltik, akik egyébként ennek a javaslatnak a bevezetését kifejezetten sürgetik.
Néhány szót a pénzről. A modern Montecuccoli a felsőoktatásban nyilván azt mondaná, hogy itt is csak három dologra van szükség, márpedig a pénz a legkevesebb, mint mondani szokás. Az egyik pont ezen a téren, hogy ha pénzt nem tudunk adni - minthogy a pénz a legkevesebb -, hát adjunk több szabadságot. A felsőoktatási törvényjavaslat ezt a követelményt kielégíti. Egy olyan speciális gazdálkodási státust hoz létre a felsőoktatási intézmények számára, amelyben a hallgatókat kedvezményesen lehet foglalkoztatni, amelyben más költségvetési intézményekkel szemben előirányzatokat lehet átcsoportosítani, amelyeket a pénzmaradványok elvonása nem érint, ahol vagyonnal lehet gazdálkodni, és ahol a saját tudományos eredményeik hasznából a felsőoktatási intézmények és azok létrehozói részesülhetnek.
Másfelől azok a finanszírozási garanciák, amelyek a különféle felsőoktatási költségvetési támogatásokat a Statisztikai Hivatal által mért átlagbérhez kötik, ha meg nem is valósítják - hozzáteszem: szerencsére - azt a minden szféra által álmodott ideális helyzetet, amikor a költségvetési alkuktól függetleníteni lehet az adott szféra állami támogatását - azért mondom, hogy szerencsére, mert hiszen minden szférának van ilyen igénye, és amennyiben ezt mindig kielégítenők, akkor eleve föl kéne osztani százalékokra az éves költségvetést, nem kellene mást tenni, mint minden évben beszorozni a bevételekkel ezeket a százalékokat, és akkor a költségvetés készítése felesleges is volna; azt gondolom tehát, hogy nem lehet megtakarítani a költségvetési vitát és a költségvetési alkukat, de lehet valamelyes kiszámíthatóságot és biztonságot vinni a rendszerbe -, úgy gondolom, hogy ezek a finanszírozási garanciák, már természetesen ha az Országgyűlés hagyományos, jó szokásához híven az éves költségvetési törvényben nem függeszti fel őket, akkor valamelyes kiszámíthatóságot és biztonságot jelentenek az egyetemek és a főiskolák számára.
Végezetül negyedikként itt van az elhíresült PPP, vagyis a magántőke bevonása az állami fejlesztésekbe, amitől tisztelt ellenzéki képviselőtársaim úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Nos, ez az elátkozott PPP teszi lehetővé azt, hogy a felsőoktatás európai szintű átalakításában a közeli jövőben 170 milliárd forintnyi beruházás induljon meg, és néhány éven belül fejeződjék be.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azt kell mondanom, hogy ilyen mértékű fejlesztés a magyar felsőoktatásban talán még soha nem volt, mint amit ez vetít előre. Azok az érvek, amelyeket ezzel szemben felhoznak a tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, önmagukban is ellentmondásosak: egyfelől azt mondják, hogy ez összehasonlíthatatlanul drágább, másfelől pedig, hogy ezeknek az erőltetése azt tanúsítja, hogy a jövőben sem kíván a kormány pénzt költeni a felsőoktatásra.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ha nem a költségvetés fogja kifizetni ezt az állítólag drágább megoldást, akkor ugyan miért baj, hogy drágább? Ha meg baj, hogy drágább, akkor világos, hogy nem lehet azt mondani, hogy a felsőoktatásra a jövőben sem kíván több pénzt a költségvetés áldozni.

(13.30)

Tisztelt Képviselőtársaim! Én azt gondolom, hogy a - maradjunk most már ennél a betűszónál - PPP-konstrukcióban megvalósuló beruházások valóban drágábbak, mint ha egy összegben meg lehetne őket valósítani, drágábbak annál is, mint ha hitelt kellene rájuk felvenni, de még mindig sokkal olcsóbbak annál, mint ha nem építenénk semmit. Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a legdrágább.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Képviselőtársaim! Megadom a szót Pokorni Zoltán képviselő úrnak, aki a Fidesz képviselőcsoportja nevében kíván felszólalni. Önt illeti a szószék is.

POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Miniszter Úr! Elnök Urak! Olyan sokan vannak itt a felsőoktatás képviselői, hogy külön-külön nem is sorolom föl őket.
Az előbb hallottuk Szabó Zoltán képviselő úrtól, hogy ha nincs pénz, csinálj reformot - addig is megy az idő. Jól látszik, hogy a jelenlegi kormány, a Gyurcsány-kormány számára nagyon fontos ez a felsőoktatási törvénytervezet: kell egy reform egy szocialista kormány életében, és jól látszik, hogy már önkormányzati reform nincsen, egészségügyi reform sincsen, adórendszer átalakítása sincsen, államháztartás átalakítása sincsen, valamit csinálni kell, hát itt van ez a szerencsétlen felsőoktatás, reformáljuk meg azt, az SZDSZ is nyugodtabb lesz. Valamit csinálni kell, hiszen sodródik az államháztartás, nő az államadósság, hezitál, válságtüneteket mutat az egész gazdaság - legalább valami életjelet produkál a kormány egy ilyen reformmal. (Derültség a kormánypárti padsorokban. - Göndör István: Most növekszik a gazdaság, előtte csökkent!)
Nézzük csak, hogy mi az, ami ez után a nagy akarás után ide elénk került! A kormány benyújtotta ezt a törvénytervezetet, és el kell mondjuk, hogy a törvényjavaslat közel kétéves, sokszor a szereplőkre nézve is méltatlan trükköket alkalmazó egyeztetés után, sok vita után nagymértékben különbözik attól a koncepciótól, amit a minisztérium saját megrendelésre előállított, és amit aztán a minisztérium vezetői sem vállaltak, nem vettek a nevükre.
Emlékszünk talán még a CSEFT elhíresült betűszóra: csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez. Először csak verziószámok jelentek meg a különféle anyagokon, majd dátum. Amikor a nap jelölése után az óra-perc is fel lett tüntetve a verziószámokon, azt némi válságtünetnek érzékeltük. A CSEFT-korszakot a MUB követte - MUB: magyar univerzitásprogram -, illetve talán egy változat volt, ami a nemzeti univerzitásprogram nevet érdemelte ki, de gyorsan lecserélték "magyar"-ra - ne is firtassuk, hogy miért. Ebből is talán öt-hat változat mutatkozott.
Tavaly nyáron kezdett a tárca a kodifikációhoz, a tényleges törvényjavaslat előkészítéséhez. Hadd idézzem az akkori vélemények közül talán a legdiplomatikusabbat, a Rektori Konferencia vezetőjét: "A rektorok úgy vélik - fogalmazott Bessenyei Lajos -, hogy szükséges a törvénytervezet új szemléletű és szerkezetű újrafogalmazása, formai követelményekben a jelenleginél lényegesen magasabb igényesség biztosítása." Itt nagyon finoman utalt a helyesírási hibákra, kodifikációs pontatlanságra és jogi inkonzisztenciára.
Lassan már követhetetlenné váltak a különféle változatok. A történet ott vett érdekes fordulatot, amikor a Rektori Konferencia elnöke 2004 novemberében, októberében bejelentette, hogy a Rektori Konferencia kész a kodifikált tervezet átírására, gyökeres átalakítására. November elején három napot az Akadémia mátraházi üdülőjében töltöttek, és ott a rektorok, akkreditációs bizottság, főigazgatók, hallgatók, doktoranduszok, ki-ki elmondta, milyen törvénytervezetet szeretne, és ez mind-mind belekerült ebbe az anyagba. Ezek után a november 8-ai dátummal föltüntetett anyagban már társszerzőként voltak feltüntetve meglepetésre ezek a szervezetek, és azóta is mindig ezt halljuk, amit az imént Szabó Zoltántól, hogy az érintettek mind belenyugodtak mindebbe.
Nézzük csak, miért is kell egyáltalán törvénymódosítás, miért van itt előttünk ez a 150 oldalas anyag! Csak megjegyzem: az ön által is többször emlegetett, Mádl Ferenc által benyújtott '93-as törvény mellékletekkel, átmeneti rendelkezéssel, mindennel együtt 46 oldalas volt, Dánia felsőoktatási törvénye 12 oldalas, Finnországé 12, Dániáé 15. Ez egy 150 oldalas mamut. (Dr. Eörsi Mátyás: Pápua Új-Guineában állítólag 4!)
Amit gyakran hallunk, ez a bizonyos bolognai folyamat. 1999 nyarán, az előző kormányzati ciklusban mi is aláírói voltunk ennek a bizonyos nyilatkozatnak, amelyik visszautal a '88-as úgynevezett magna chartára. Magyar változatban Keszei tanár úr tollából a tételmondat így hangzik: "Ez rendkívül fontos, mivel csak az egyetemek függetlensége és autonómiája biztosítja, hogy a felsőoktatás és kutatás rendszere folyamatosan alkalmazkodni tudjon a változó szükségletekhez, a társadalom elvárásaihoz és a tudomány haladásához." A bolognai folyamat alapdokumentuma szerint tehát ahhoz, hogy a felsőoktatás a szükségletekhez és a társadalom folyton változó feltételeihez alkalmazkodni tudjon, két dolog meghatározóan szükséges: az intézmények függetlensége és autonómiája.
Hat célt fogalmaztunk meg akkor Bolognában, érdemes ezeket felidézni, mert ma már úgy hivatkoznak erre itt, a teremben, mint valami Európai Unió által suhogtatott vizes kenderkötélre: tetszik, nem tetszik, ezt nekünk végre kell hajtani. Nézzük meg, mi volt ez a hat cél! Áttekinthető és összehasonlítható diplomák; két ciklusra, alapképzésre és magasabb fokú képzésre tagolható oktatási rendszer; a harmadik a kreditrendszer bevezetése; a negyedik a hallgatók és oktatók, kutatók, vezetők mobilitása; az ötödik az európai szintű együttműködés a minőségbiztosításban; és végezetül a hatodik az egész Európára kiterjedő, egységes felsőoktatási rendszer létrehozása.
Az áttekinthető diploma nem jelent mást, mint hogy a képzés részleteit tartalmazó mellékleteket kell csatolni a diplomához; ezt kérésre ma is megteszik. A két ciklusból az alapképzés szakképesítést, illetve a második ciklusra továbbjutni szándékozó fiatalok számára biztosítson lehetőséget, a második ciklus pedig a master és/vagy doktori fokozat megszerzésére készítsen föl. A mobilitás a hallgatókra, oktatókra vonatkozzon. Végezetül a sok rejtélyes európai dimenzió nem jelent mást, mint egyfajta együttműködést, közös tanulmányi és képzési-kutatási programokban való együttműködést.
Mi az, ami ebből törvénymódosítást kíván? A sokat emlegetett többciklusú lineáris képzési rendszer bizonyosan ilyen.
Nem kíván jelentősebb törvénymódosítást az összehasonlítható diplomák kiadása, kérésre ilyet ma is kiállítunk. Ezt kell általánosabbá tenni, illetve az ehhez kapcsolódó informatikai, illetve bérköltségeket finanszírozni.
A kreditrendszer bevezetése megtörtént, az intézmények már az európai kredittranszfer alapján értékelik a hallgatók teljesítményét, ennek megfelelően adják ki most is a diplomáikat.
A mobilitás lehetősége megvan, azt is inkább kiteljesíteni, finanszírozni kellene, nem csökkenteni az erre szolgáló ösztöndíjkereteket, hanem növelni. A hallgatók állami támogatásának átvihetősége más országokba megoldható, akárcsak ahogyan megoldotta a kormány a diákhitel esetében.
A minőségbiztosítás nemzeti szintű vizsgálatát a Magyar Akkreditációs Bizottság biztosítja, ez kötelező előírás.
Az európai együttműködés viszonylag egyszerűen megoldható a minőségbiztosítás keretében. Az európai együttműködésben a magyar oktatók külföldre távozása, az ottani programokban való részvétele aránylag jól áll. Sokkal nehezebb, alapvetően pénzügyi-finanszírozási okok miatt, illetve a magyar egyetemeken, főiskolákon a szinte fehér hollóként ritka angol nyelvű kurzusok miatt a külföldi oktatók magyarországi vendégtanítása, ez kíván pénzügyi, illetve szervezeti átalakítást.

(13.40)

Tehát összességében el lehet mondani, hogy a hat bolognai cél közül öt nem kíván jelentősebb törvénymódosítást, új felsőoktatási alaptörvényt pedig kiváltképpen nem.
Kívánja-e a hatodik, a lineáris rendszer, a kétciklusú vagy többciklusú képzési rendszer kialakítása? Nézzük meg, hogy a velünk együtt induló, Bolognában ezt a nyilatkozatot velünk együtt aláíró országok hogy jártak el, fenekestül átalakították-e a felsőoktatási rendszerüket, vagy bölcsebben. Tudjuk, hogy az Egyesült Királyságban nem állami előírás a tanulmányok szerkezete, a diploma tartalma, ezt az intézmények szabják meg. Franciaországban a nyolcvanas évek óta 3, 5, illetve 8 évre tagolódik a képzés. A bolognai nyilatkozat aláírása után elhatározták, hogy 3 év után is kapjanak valamiféle kimenetet, diplomát a hallgatók, de itt továbbra is a hagyományos módon kétféle kimenetet kapnak a hallgatók.
Németországban 2002 őszén kezdték el a kétciklusú képzés alkalmazását. Ott a diákok 5,3 százaléka vesz részt ilyen típusú képzésben, és nagyon nyugodt fejlesztéspolitikával, mondhatni, organikus módon nőnek bele az igényeknek, a munkaerő-piaci visszaigazolásoknak megfelelően a kétciklusú képzésbe. Ausztriában 2005 elején az egyetemi szakok 25 százaléka - nem több - kétciklusú. Megtartották a régi egyetemi és főiskolai szakokat, és elindították az újakat is, nem szüntették meg egy csapásra a régi főiskolai és egyetemei szakirányokat. Lengyelországban 2000 körül indult el a folyamat gyakorlatilag magától. Az intézmények fölismerve ennek az értékét, európai dimenzióit, szépen maguktól elkezdtek ilyen tagolású képzési utakat kialakítani. Csehországban, ahol '98-ban, illetve 2001-ben egy törvény lehetővé tette ezt a lineáris képzési rendszert, ott is mindenféle sürgetés és erőszak nélkül teszik ezt. Olaszországban szintén egy vegyes rendszert hoztak létre, elindították az új típusú képzéseket, de megtartották még - deklaráltan egy hosszabb átmeneti időszakra - a hagyományos képzési utakat. A teljes európai kép ennél jóval színesebb.
Olyan megoldást, amit most Magyarország készül meglépni, hogy 2006 szeptemberétől megszünteti egy csapásra a főiskolai és egyetemi szakokra való felvételt, és kihalasztja ezeket a képzési utakat, azaz már 2005 novemberében ilyen szakokat nem hirdethet meg főiskola és egyetem, tudomásom szerint egyetlenegy ország választott: Norvégia 2002-ben; rajta kívül senki. És ott is egy vegyes rendszert hoztak létre, de ott egy csapásra egy évet, és utána fölmenő rendszerben végigzongorázták ezt a dolgot.
Tehát a bolognai folyamat, a nyilatkozat önmagában - a hat célkitűzés közül csak egy az, ami ilyen jellegű törvényhozást indokolna, és abban is azt látjuk az európai körkép után, hogy ilyen jellegű radikális átalakítást, mint amit most Magyarország tervez, a nálunknál szerintem bölcsebb, nyugodtabb fejlesztéspolitikát vivő országok nem választanak. Ezért fogalmaznak úgy a képviselőtársaim, hogy ez egy vakrepülés. Nem véletlenül évtizedek, évszázadok alatt alakultak ki ezek a képzési utak, nem véletlenül van úgy, ahogyan van. Érdemes ezt az áttérést megtenni, de nem mindegy, hogy hogyan, mert ezek a károk, amiket közben elszenvedhetünk vagy okozhatunk, nem reparálhatók. Sok minden javítható, lehet kísérletezni az irányító testülettel. Ez aránylag könnyen reparálható jogalkotás módján. De ha karok, tanszékek, intézetek alól csúszik ki a képzési út, a talaj, az évek, évtizedek alatt gyógyítható csak be. Tehát nagyobb türelem, nagyobb körültekintés, kevesebb kapkodás - ez a legfontosabb, amit most ennek a vitának az elején a Fidesz hangsúlyoz.
Néhány részletről: az irányító testületről rengeteget beszéltek eddig is, az elmúlt másfél esztendő vitái ekörül csúcsosodtak. Nehéz eldönteni, hogy azzal a szervezettek kapcsolatban, ami majd létrejön, kinek van igaza, a miniszter úrnak, aki úgy fogalmaz, hogy majd itt kiteljesedik, felnőtté válik az intézmény, és az autonómia megerősödik, vagy azoknak a kritikusoknak, akik attól félnek, hogy a minisztérium, a kormány, amelyik előkészíti a folyamatot, amelyik a tagok egy részét delegálja - megjegyzem zárójelben: a szenátus sem az intézményből delegál tagokat, hanem külső tagokat kérhet föl, talán az egyetlen a rektor, aki az adott intézményhez tartozik -, nos ez az intézmény a kormányzat, a politika szőrős lábát jelenti-e majd a tudomány hűvös csarnokaiban. Ha nekik van igazuk, akkor joggal fogalmazhat úgy az ELTE egyik volt dékánja - hangsúlyozom, idézet, de a vita érzelemittasságát jól mutatja -: "Vigyázat! Vigyázat! Magyar Bálint most ősszel öt évre kinevezi embereit, s a következő kormányzati ciklus teljes ideje alatt csapatai uralkodnak a felsőoktatási intézményeken." Nyilván ez az egyik nézet. A másik pedig az, amit a miniszter úr hangsúlyoz, hogy most lesz igazán felnőtté a magyar felsőoktatás.
Az bizonyos, hogy az a megoldás, ami ma a törvénytervezetben előttünk van, és a Magyar Köztársaság alkotmányában is garantált autonómia, nincs összhangban. Alkotmánybírósági beadványokat látunk magunk előtt, és ezek bizony meg fogják állni a helyüket, ha ezen itt nem változtatunk. Valóban, az egyik értelmezési lehetőség az, amit Szabó Zoltántól hallottunk, hogy ez a vállalatirányításban megszokott kettős irányítási rendszer. S ő azt mondja, válasszuk külön a tanulmányi, akadémiai és a gazdasági döntéseket. Válasszuk! De a törvény ezt nem teszi. A törvény úgy fogalmaz: stratégiai döntések. És hogy mi az, azt a döntéshozó, irányító testület mondja meg. Lehet egy másik megoldás - ilyen módosító javaslatokat már láttam beadás előtt -: csináljunk egy alsóházat, felsőházat, a szenátus javasol, az irányító testület - nevezzük át fenntartói tanácsnak - pedig egyetért, vétójoga van, önálló javaslatot nem tehet. Más-más irányba megy a két dolog, de így ebben a formájában bizonyosan nem tölti be azt a szerepet sem, amit Szabó Zoltán kíván, és azt sem védi meg, ami az egyetemek, intézmények autonómiájából megvédendő.
Az autonómia egy nehezen értelmezhető dolog. Ha oly hatékonyak és gazdaságorientáltak lettek volna a magyar egyetemek, mondjuk, a kilencvenes évek elején, mint ahogyan most a miniszter úr szeretné őket látni - mondjuk, '92-94 között bizonyosan megszüntetik a gépészképzéseket, hiszen tönkrement a nagyipar, gépjárműgyártás nem létezett -, ha ezt tette volna hatékonyan, piacorientáltan, akkor ma nem lenne felsőfokú végzettségű ember, aki a magyar GDP-növekedés felét kiadó gépjárműipar szakemberbázisát jelentette. Tehát vigyázat a túl rövid távú, túlságosan a gazdaság napi igényeire koncentráló intézményvezetéssel!
Persze, van másik oldala is az autonómiának. A gőzmozdonyokat emlegette a miniszter úr az expozéjában. Gőzmozdonyok a hetvenes évek óta fővonalakon már nincsenek, szárnyvonalakon megszűntek a nyolcvanas években is. Bár a műegyetemen még a kilencvenes évek elején volt gőzmozdony tanszék, gőzgép tanszék bizonyosan, mert a professzor uraknak órát kellett adni. Tehát kétélű a dolog, de az az évtizedes, évszázados tapasztalat, hogy jobb inkább az intézményekre bízni, azt a fajta tehetetlenséget is elviselve, ami ebből az autonómiából fakad.
Azt a fajta autonómiát, amire itt szintén utalás történt, a gazdaság területén Szabó Zoltán idézte az elkártyázott téeszt, lehet-e elkártyázni egy egyetemet, nos, ezen a területen jelentősen növeli az intézmények önállóságát. Abszurdumról beszélt a miniszter úr. Én azt tartom abszurdumnak, ha egy költségvetési támogatást kapó intézmény a költségvetési forrásainak föl nem használt részét állampapírba fektetheti, amely állampapírt azért bocsát ki az Államadósság-kezelő Központ, hogy a költségvetés hiányát befedje, azt a költségvetési hiányt - mert többek között azért hiányos -, mert kifizetik az egyetemek támogatását. Ilyen nonszensz, amit megenged ez a törvény, utoljára a Lupis Brókerház idején volt, '93-ban, vagy a gmk-k idején, '88-ban. Hová megyünk vissza?!

(13.50)

Ha világosan különbséget akarunk tenni közszféra és magánszféra, piaci viszonyok és költségvetési intézmények között, akkor bizonyos, hogy ennek a törvénynek ezeket a pontjait korrigálni, de legalábbis finomítani kell.
Mindazonáltal ez a törvény közelében sincs annak, amit a minisztérium az első koncepcióiban letett, nagymértékben javult, és az így benyújtott javaslat fenntartja a lehetőségét annak, hogy szakmai és politikai konszenzus alapján tudjunk egy törvényt elfogadni. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, a vita során alapvető módosításokra van szükség a finanszírozásban, az intézményirányításban, illetve a kétciklusú képzés bevezetésének a módjában. Mi ezeket a javaslatokat a részletes vitában ismertetni fogjuk.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)

ELNÖK: Tisztelt Képviselőtársaim! Megadom a szót Gusztos Péter képviselő úrnak, aki az SZDSZ képviselőcsoportja nevében kíván felszólalni. Önt illeti a szó.

GUSZTOS PÉTER, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Miniszter Úr! Tisztelt megjelent érintett és érdeklődő Vendégeink! Képviselőtársaim! A reform egy elcsépelt, sokszor elhasznált kifejezése a politikának, ami a történelem során számos értelmet nyert, és sokszor értelmetlen volt. Egy olyan kategóriáról van szó, amely nem köthető egyetlenegy világnézeti irányzathoz sem, jelentéssel bír a konzervatív értékrendben, a liberális gondolkodásban és természetesen a szocialista gondolkodás dimenzióiban is. A reform jelenthet lassú, szerves organikus fejlődést, megújulást, a régi, az avítt struktúra fokozatos megújulását, megújítását, és jelentheti másik végletként a fennálló állapotok radikális megváltoztatását, felülírását. Értelmet természetesen mindig akkor nyer, amikor konkrét tartalommal töltik meg.
Az előttünk fekvő, a felsőoktatási reformról szóló törvénytervezet nem a felsőoktatás lassú átalakítását jelenti, bár vannak kritikusai, akik ennél radikálisabb és gyorsabb változásokat tartottak volna szükségesnek. Nem a felsőoktatás lassú átalakítását jelenti, hanem a változó helyzethez és az új kihívásokhoz való hozzáigazítását, méghozzá abban a tempóban, amit a körülmények megkövetelnek, vagyis gyorsan. Pokorni Zoltán volt miniszter úr az előbb hosszan beszélt arról, hogy igazából miért nincs szükség törvénymódosításra, majd a beszédét azzal fejezte be, melyek azok a pontok, amelyeket módosítani kell ahhoz, hogy támogatni tudják azt a törvénymódosítást, amelyre egyébként nincs szükség.
Sajnálatos dolog, hogy egy parlamenti vitában olyan közhelyeket kell kimondanunk, hogy változik körülöttünk a világ, és hogy aki kimarad, az lemarad. A világ nagyon megváltozott. Nem véletlen, hogy az Európai Unió államai az oktatásban, a felsőoktatásban látják az egyik kulcstényezőt abban a tekintetben, hogy az egységes európai piac, az egységes európai közösség hogyan lehet meghatározója a világban folyó gazdasági versenynek, hogyan lehet ebben a versenyben egyre erősebb, egyre versenyképesebb szereplő. Nem véletlen, hogy az Unióban úgy gondolják, hogy ebben a versenyben az egységes felsőoktatási tér megteremtése, erősítése létfontosságú. Ez egy külső ok, amely indokolja a felsőoktatási reform szükségességét. De nem is annyira külső, hiszen ennek a versenynek és ennek a gazdasági közösségnek mi is részesei, szereplői vagyunk.
S természetesen van egy nagyon erős belső, a magyar társadalom változásaiban gyökerező oka annak, hogy miért van szükség ezekre a változtatásokra. Amikor az én szüleim, az édesanyám és az édesapám generációja elkezdte az egyetemet, akkor a korosztályuknak egyszámjegyű számmal leírható százaléka jutott el a felsőoktatásba. Néhány évvel ezelőtt az én korosztályomnak már 30 százaléka, ma pedig már 50 százalék körül, illetve fölött van ez a szám az adott korosztályon belül. Remélem, hogy ennek a törvényjavaslatnak és reformtervezetnek az eredményeképpen is akkor, amikor az én korosztályom gyermekei, köztük a saját gyermekeim is eljutnak majd oda, hogy magyar felsőoktatási intézmény hallgatói lesznek, akkor a mostaninál egy sokkal, de sokkal jobb szerkezetű és a világ kihívásaira jobban reagáló magyar felsőoktatásban lehetnek majd hallgatók.
A reformok megvitatása során sokat beszélünk arról, hogy a struktúra így, a finanszírozás úgy, és nagyon sokszor elfelejtünk beszélni azokról az emberekről, akik alanyai, tárgyai ennek a reformnak. Hosszasan vagyunk képesek vitatkozni a felsőoktatási reformról anélkül, hogy akár csak néhány gondolatot is szentelnénk annak, hogyan tudjuk növelni azoknak a fiataloknak az esélyeit, akik ma kezdik meg, illetve éppen folytatják felsőoktatási tanulmányaikat. Márpedig az ő egyéni előrejutásuk lehetősége, az ő felemelkedésük, az ő sikerességük nagyobb esélye jelenti a magyar társadalom, a magyar gazdaság fejlődésének és erősödésének a kulcsát.
Természetesen lehet olyanokat mondani, hogy a Kádár-rendszerben egy vidéki fiatalnak nagyobb esélye volt arra, hogy diplomát szerezzen, mint ma. Lehet olyanokat mondani, hogy ma egy falusi fiatal nagy valószínűséggel a traktorosságig vinné el, és hogy a Kádár-rendszerben nagyobb lehetőséget adott a társadalmi mobilitásra a magyar felsőoktatás. Lehet ilyeneket mondani, hiszen szólásszabadság van, de hogy ezeknek a gondolatoknak az égadta világon semmi értelmük nincs, és semmi közük nincs ahhoz, ami ma a magyar felsőoktatásban, a magyar társadalomban történik, az biztos.
Ki kell lépnünk abból a világból - s a magyar felsőoktatás a demográfiai adatok tekintetében ezeket a mozgásokat meg kellett tegye a létszámokat illetően, és meg kell tegye a szerkezeti változásokat illetően is a közeljövőben -, túl kell lépnünk azon az időszakon, amikor a felsőoktatási intézményekben elenyésző volt a továbbtanulók száma a saját nemzedékükön belül, amikor zártkörű elitképzésként jelent meg a magyar felsőoktatás. Régen túl vagyunk ezen, de nagyon sok változás még nem történt meg, nagyon sok új válasz még nem született meg az új helyzetre.
Ez komoly és átfogó változás. Nekünk, szabad demokratáknak, a Magyar Liberális Párt képviselőinek három dolgot kell mérlegelnünk akkor, amikor kialakítjuk a viszonyunkat a felsőoktatási törvényhez. Először is, amikor a véleményünket kialakítjuk, akkor természetesen a jövőt, a jövő lehetőségeit és a kormányprogramot mérlegelve figyelembe kell vennünk, hogy az új felsőoktatási törvényben megjelenő válaszok szakmailag megfelelnek-e az imént részletezett kihívásoknak. A liberális frakciónak természetesen mérlegelnie kell azt is, hogy a javaslat és ezzel együtt a tárca törekvései összhangban állnak-e a liberális gondolkodással, a liberális értékekkel. Tekintve a miniszter személyét és ez irányú elkötelezettségét, nem árulok zsákbamacskát, és nem okozok meglepetést senkinek azzal, ha azt mondom, hogy ezt a próbát meggyőződésünk szerint messzemenőkig kiállja az előttünk fekvő törvényjavaslat. Erről a későbbiekben kicsit részletesebben is szeretnék majd beszélni. Végezetül nagyon fontos mérlegelnünk azt, hogy ez a törvényjavaslat mennyire szolgálja hazánk versenyképességének az erősítését.
Mielőtt erre rátérek, hadd szenteljek néhány gondolatot az előzményeknek, mert az előzmények nagyon fontosak. A Fidesz vezérszónoka az imént két oldalról is kritizálta a törvényjavaslatot. Kritizálta azért, mert két, két és fél, három éven keresztül számos változatot élt meg ez a törvényjavaslat, voltak különböző nevei és sorszámai. Zárójelben jegyzem meg, hacsak nem a miniszter úr vezetéknevével van probléma, én nem tudom megérteni, miért jelent problémát az, ha a magyar felsőoktatás programját "magyar" felsőoktatási programnak nevezik, de ez legyen részletkérdés.

(14.00)

Szóval, elhangzott a kritika, hogy túl sok változata volt, két-két és fél éves vita volt, nehéz volt ezt követni, az érintettek, a felsőoktatás képviselői megalázó helyzetbe voltak kényszerítve. Ez utóbbi kitétellel érdemes külön is foglalkozni, hiszen keresve is nagyon nehezen lehetne találni az elmúlt másfél évtizedben olyan törvényjavaslatot Magyarországon, amelyet a saját szakmai berkeiben ilyen hosszú időn keresztül ennyien vitattak volna meg, és ahol a szakmának és az érintetteknek, az érdekelteknek az elképzelései, felvetései, érdekei ennyire megjelentek volna a végül a parlament elé benyújtott törvényjavaslatban. Azt gondolom, hogy szüksége lenne ennek az országnak még sok-sok, ilyen nagy reformot jelentő törvénycsomagra. Sajnos, a kétharmados törvények által lefedett területeken erre nincs lehetőség, ezt Pokorni Zoltán előző felszólalásában elfelejtette megemlíteni, amikor az önkormányzati, közigazgatási és más reformok sorát kérte számon a mostani kormányzaton.
Szóval, sok-sok olyan reformértékű törvényjavaslatra lenne szükség, amellyel szemben elhangozhat az az ellenzéki kritika, hogy 2-2,5-3 éven keresztül, tucatnyi verziót megélve vitatták meg a szakmai szervezetek, és amellyel szemben az az egyik legerősebb kritikus mondat, hogy a minisztérium beépítette a végül a parlament elé kerülő előterjesztésbe az érdekeltek és érintettek felvetéseit. Legyen sok-sok ilyen törvényjavaslat, és legyen sok olyan, amely ilyen mértékű változást jelent - szerintem nem fog ártani sem a parlament tekintélyének, sem pedig Magyarországnak.
A Szabad Demokraták Szövetsége, ismerve a jelenlegi helyzetet, látván a fennálló rendszer hiátusait és defektusait, úgy véli, hogy igenis átfogó tartalmi, szerkezeti változtatásra van szükség, finanszírozási változtatásra van szükség. A magyar univerzitásprogram meggyőződésünk szerint ezt a kritériumot teljesíti.
Nagyon fontos tényező számunkra a reform liberális jellege, liberális íve. Ha az alapvető szabadelvű értékekkel vetjük össze ezt a javaslatot, akkor érdemes végigvennünk azt, hogy vajon mennyire liberális program a magyar univerzitásprogram. A liberalizmus értékrendjének középpontjában a szabadság eszméje áll; az a szabadság, amely egyrészt az egyik legfőbb cél, másrészt pedig önérték, hiszen lehetőségeink és felelősségünk is egyaránt ebből fakad. A szabadság egyik előfeltétele a modern világban a magántulajdon léte és védelme. Szabad gazdálkodás nélkül nem képzelhetünk el intézményi szabadságot. A felsőoktatási autonómia ma is a törvények által deklarált fogalom Magyarországon, azonban a gazdálkodás tekintetében a magyar felsőoktatás intézményei mostanáig gyakorlatilag zsákban futnak.

(A jegyzői székben dr. Vidoven Árpádot dr. Hende Csaba váltja fel.)

Az új felsőoktatási törvényben kirajzolódó gazdasági autonómia, az egyetemek gazdasági kötöttségeinek oldása bővíti az autonómiát, felszabadítja a felsőoktatási intézményeket a pénzügyi, költségvetési rabiga alól. A főiskolák, egyetemek az új törvényi szabályozás eredményeképpen többek között vállalkozhatnak, átcsoportosíthatják előirányzataikat, saját ingatlanaikat hasznosíthatják, ingatlanértékesítési bevételeiket saját, saját maguk által elhatározott beruházásaikra fordíthatják, megtarthatják maradványaikat, gazdasági társaságot hozhatnak létre, korlátokhoz kötött hitelt vehetnek fel, elkülönült számlán kezelhetik vállalkozási tevékenységükből befolyó bevételüket, és hosszú távú beruházásaikhoz kötelezettségeket vállalhatnak.
A gazdálkodási szabadság kiegészül a szabadság és autonómia több más dimenziójával; az új felsőoktatási törvényben a felsőoktatási intézmények autonómiája deklarált fő célként tételeződik, azaz akadémiai, tudományos értelemben is jelentős szabadságot élveznek az intézmények. Ráadásul ez az autonómia a törvényi szabályozás szintjén garantált, a jog uralma, a jogállamiság szellemiségének megfelelően, amely szintén a liberális hagyomány részét képezi.
Az akadémiai autonómia bővülésének egy másik jele, hogy az oktatási miniszter, az Oktatási Minisztérium önkorlátozó módon a hatályban lévő felsőoktatási törvényben meghatározott jogkörét az új törvényben a felsőoktatási intézményekre ruházta át. Így például a szervezeti és működési szabályzat, az intézményfejlesztési terv jóváhagyása, a karalapítás, a gazdasági főigazgató kinevezése már nem miniszteri hatáskör. Magyarországon ritka jelenségről van szó, hiszen hazánkban általában nem a hatáskör bővülése, hanem inkább a korlátozás a bevett gyakorlat, nem a decentralizáció és nem az autonómia fokozása, hanem annak ellenkezője.
A felsőoktatási reformban utalás történik az angolszász mintára publikálandó egyetemi rangsorra, amely a szabadság egy másik válfaját, a választás szabadságát testesíti meg, hiszen ezután a szülők és a hallgatók egy világos mérce alapján mérlegelhetik a felsőoktatási intézmények színvonalát, és választhatnak ezek között, sokkal megalapozottabban, mint a korábbiakban. Fontos számunkra, liberálisok számára a mobilitás kérdése is, amelyet részben a képzési szerkezet átalakítása, részben pedig a hallgatóknak nyújtott kedvezmények biztosítanak. Az angolszász modell hazai meghonosításával, valamint a külföldi részképzés lehetőségeinek biztosításával olyan átjárható rendszer jön létre, amely mindenki számára egyenrangúvá teszi a tanulás feltételeit, és lehetőséget biztosít a külföldön való képzésre.
Az Európai Unióban való tanulás, a hazai és a külföldi intézmények közötti átjárhatóság fokozása alapvető célja és nagyon fontos eredménye lehet ennek a reformnak, és ez szintén a szabadság részének tekinthető. Nagyon fontos a liberálisok számára az egyéni jogok védelme. Az oktatási tárca már korábbi módosításában is lépett ebben a tekintetben, hiszen az egyetemi hallgatók bíróságon érvényesíthetik jogaikat, amennyiben úgy érzik, hogy azokat megsértette egy felsőoktatási intézmény. Az egyéni jogorvoslat intézménye tehát bővült és bővül. Az alkotmányban meglévő alapjogok ezen új törvényben történő megerősítése szintén a jogállamiságot erősíti. És a hallgatók kollektív jogai sincsenek, sok-sok ellenzéki váddal szemben veszélyben, hiszen nem szerezhette volna meg a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának támogatását ez a javaslat akkor, ha igaz lenne az az ellenzéki vád, hogy a hallgatói önkormányzatok jogai, szerzett, megszerzett, létező jogai csökkennének, csorbulnának.
A magyar univerzitásprogram fontos eleme, ahogy ez itt a vitában elhangzott, egy markáns infrastruktúra-fejlesztési program, élhetőbb kollégiumok, kulturáltabb, európaibb, színvonalas szolgáltatások létrehozása. Én fiatal emberként, aki lakott néhány évig egyetemi kollégiumban Magyarország két városában is, nagy érdeklődéssel követem az erről szóló vitát, amelyben azt látom, hogy sokan ezt az infrastrukturális beruházást azzal kritizálják, hogy többet kell majd fizetni ezen kollégiumok igénybevételéért. Közben természetesen megfeledkeznek annak a ténynek az ismertetéséről, hogy mekkora mértékben nőtt a ciklus elejétől a ciklus végére a lakhatási támogatás, a kollégiumi támogatás. És elfeledkeznek arról is, hogy ezt a megemelt díjat nem 8 négyzetméteres, három ember által lakott - nevezzük nevén: patkánylyukszerű - szobákban eltöltött évekért kell majd fizetniük a kollégistáknak, hanem jó minőségű, tiszta, kulturált, saját külön fürdőszobával rendelkező, nagyobb teret, kulturáltabb életlehetőséget biztosító kollégiumokért kell majd ezt a pénzt fizetniük a diákoknak. Ez az élet és a tanulás minőségét alapvetően megváltoztató program. Ezzel szemben nem érv az, hogy néhány ezer forinttal többet kell majd érte fizetni.
Soroltam a példákat, nem a teljesség igényével ahhoz, hogy világossá váljék, miért tartjuk azt, hogy a magyar univerzitásprogram, az előttünk fekvő felsőoktatási törvény liberális koncepción alapul.
A végére maradt még egy nagyon fontos dolog: hazánk versenyképességének erősítése. Ha nem vagyunk képesek a kutatás-fejlesztés lehetőségeinek bővítésére a magyar felsőoktatás intézményes keretein belül, ha nem vagyunk képesek felfogni azt, hogy a magyar gazdasági fejlődés egyik kulcsa a hozzáadott értékben rejlik - ez pedig a kutatás-fejlesztés fejlesztésével, bővítésével, ennek az egyetemi berkeken belül történő erősítésével is érhető csak el -, akkor végérvényesen le fogunk maradni.

(14.10)

Ugyanígy, ha nem vagyunk képesek felfogni azt, hogy miért szükséges a helyi, a hazai gazdasági élet szereplőinek a hangját, szavát beengedni a magyar felsőoktatás menedzsmentjének rendszerébe, ha nem vagyunk képesek felfogni azt, hogy miért kell harmonizálni a felsőoktatási intézményrendszer és a hazai munkaerőpiac igényeit, akkor nem leszünk képesek lépést tartani nemhogy Nyugat-Európával, hanem a körülöttünk lévő országokkal sem.
A Szabad Demokraták Szövetsége meggyőződése szerint egy szakmailag megalapozott és liberális értékeken alapuló reform fekszik előttünk. Természetesen még hosszú vitát fogunk folytatni a különböző módosítási javaslatokról. És itt szeretném jelezni, hogy az SZDSZ erőteljesen támogatja ezt a törvényjavaslatot, és természetesen minden javító szándékú és értelmes módosító javaslatra nyitott.
Meggyőződésünk, hogy hosszú vita áll még előttünk, és az is meggyőződésünk, hogy az a javaslat, amely most előttünk fekszik, egy hosszú, a szereplőket felnőttként kezelő és nagyon tartalmas vita eredményeképpen kerülhetett ide a Ház elé, és ez természetesen magasra teszi a lécet a parlamenti frakciók azon képviselői számára is, akik erről a törvényjavaslatról vitát folytatnak itt a Ház falai között.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Szórványos taps az MSZP soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Képviselőtársaim! Megadom a szót Karsai Péter képviselő úrnak, aki a Magyar Demokrata Fórum álláspontját ismerteti. Önt illeti a szó.

KARSAI PÉTER, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Egy olyan törvénytervezet vitáját kezdjük meg a mai napon, amely az ország és a nemzet jövendőjét határozhatja meg. Mert miben rejlik egy nemzet jövője? A fiataljaiban, azokban az ifjakban, akik lelkükben és gondolkodásukban nemcsak magyarok immár, de európai polgárok is, akik versenyképes tudással léphetnek ki egyetemeinkről.
Jól tudjuk magunk is, hogy az otthonról, szüleinktől hozott értékek mellett életünk alakulását meghatározzák az iskolában tanultak. A betűvetés tudományától kezdve az egyenletek megoldásán át a doktori fokozatig egy diák rengeteg lépcsőt megjár. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az általános iskolától a felsőoktatásig hosszú az út, ám nem minden fiatalból válik egyetemi doktor, mégis egy nemzet felsőoktatása és annak minősége a nemzet megmaradásának egyik záloga. Egy olyan kis ország, mint Magyarország, amelynek sem stratégiai nyersanyagkincse, sem fejlett ipara és az utóbbi években sajnos már mezőgazdasága sincs, versenyképességét egy módon őrizheti meg: tudással, mindenekelőtt a felsőoktatásban megszerezhető tudással, amelynek nyomán gomba mód szaporodhatnak a kutatás-fejlesztéssel foglalkozó intézetek, fejlesztőközpontok. Nem kellene délibábokat kergetni ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, tíz év múlva hazánk Közép-Európa lüktető tudásközpontjaként jobbnál jobb kutatókat, mérnököket, orvosokat nevel, akik nem kénytelenek elhagyni hazájukat a társadalmi és anyagi megbecsülés teljes hiánya miatt, mint ma. Nem kellene.
Tisztelt Képviselőtársaim! Valóban nem kellene. Nem akkor, ha egy olyan törvény vitáját kezdenénk meg ma, amely ezt a víziót elérhetővé teszi a nemzet és polgárai számára. Ez a törvénytervezet azonban nem rendszert, hanem káoszt hozhat, nem fejlődést, hanem hanyatlást eredményezhet a felsőoktatásban, így hazánk jövőjére nézve is aggályos lehet.
A ma is hatályos szabályozást az Antall-kormány terjesztette 1993 nyarán az Országgyűlés elé. Azóta ez a jogszabály határozza meg felsőoktatásunk rendszerét. Akkoriban a jogszabály készítői nem elvont elképzeléseiket erőltették rá a szférára, hanem valós igényekre adtak valós válaszokat. Többek között ezért lehetséges, hogy a törvény az elmúlt tizenegy évben ugyan sokat változott, de a mai felsőoktatásunk alapja még mindig ez a jogszabály. A módosítások, a szabályozás finomításai hozták létre a mai felsőoktatási intézményirányítási és érdek-képviseleti rendszert, a minőségen hatékonyan őrködő akkreditációs szisztémát, majd az integrációnak köszönhetően kialakult hatékonyabb intézményhálózati struktúrát.
Ma, 2005-ben a balliberális oktatási kormányzat újra a felsőoktatás alapjait kívánja lerakni. Azt egyrészről megértem, hogy a Magyar Bálint miniszter úr által vezetett Oktatási Minisztérium végre fel akar mutatni valamit, másrészről számomra érthetetlen, hogy amiként egy jól megépített háznak sem kell kétszer alapot rakni, miért gondolja azt a minisztérium, hogy a valós változások által szükségessé tett módosításokhoz mintegy "mellékelnie" kell egy új alapot is. Valós változás például: az elmúlt években felduzzadt hallgatói létszámnak köszönhetően szinte általánossá vált a magyar felsőoktatás. Jelenleg a korosztály 50 százaléka folytat tanulmányokat egyetemeken, illetve főiskolákon. Ez nem baj, sőt üdvözlendő, azonban a magyar felsőoktatási rendszer túlterhelt, jelen formájában nem képes a korábbi hagyományainkhoz méltó, megfelelő minőséget adni, és nincs összhangban a munkaerőpiac elvárásaival. Megoldást jelentene a problémákra a képzési rendszerünk átalakítása, az eddigi kétlépcsős modellről való áttérés a lineáris képzési rendszerre, amely valóban az oktatás minőségének javítását jelenthetné. Azonban ez a javaslat sajnos nem erről szól.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a javaslat nem a lineáris képzési rendszerre való áttérésről és lényegi problémák megoldásáról szól. Ez a javaslat a felsőoktatás irányítási, szervezeti, finanszírozási rendszerében való radikális átalakításról szól, amelyet a balliberális oktatási kormányzat a "kifárasztás" módszerével élve erőltetett át a szakmai szervezeteken, hiszen gondoljunk csak vissza, önmagában is egy beszédes adat, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat alapjául szolgáló koncepciónak több mint kilenc változata volt nyilvános, és több mint két és fél évig hatalmas viták közepette készült. Így sikerült elérni az oktatási kormányzat jelenlegi vezetőinek azt, hogy olyan változások kerültek a törvénytervezetbe, amelyek megsértik a több évszázados, minden európai országban természetszerűleg elfogadott intézményi autonómiát.
A törvénytervezet alapján az oktatási tárca felrúgja a rendszerváltás óta a kormányzat és a felsőoktatási intézmények, szakmai szervezetek és érdekképviseletek kialakult hatáskör- és felelősségmegosztási gyakorlatát. A törvénytervezet a magyar és európai felsőoktatástól teljesen idegen jogi megfogalmazásokat tartalmaz, tele van ellentmondással, továbbá azt a képet mutatja, mintha a törvény alkotójának fogalma se lenne az európai és hazai egyetemek és főiskolák működéséről. Ma a rektor, illetve az oktatók, hallgatók képviselőiből álló egyetemi tanács alkotja az intézmények vezető testületét. A törvényjavaslat szerint azonban a szenátussá keresztelt egyetemi tanács és a rektor mellett megjelenik egy úgynevezett irányító testület is. Az oktatási tárca előttünk fekvő javaslata szerint a szenátus az oktatási, tudományos tevékenység irányítását végzi, az irányító testület pedig a menedzsment szerepét látja majd el, és a stratégiai döntéseket hozza meg.
A tervezet minden stratégiai döntéshozatalt a minisztérium és a szenátus által delegált, külső szakértőkből álló irányító testülethez rendel. A szenátusnak csak a képzési és kutatási, általában adminisztratív jellegű kérdésekben engednének döntéshozatalt. A rektor lenne az irányító testület elnöke, akinek személyéről azonban gyakorlatilag nem a szenátus, hanem az irányító testület dönt. Hogyan gondolhatja azt bárki, hogy a fenntartó, az oktatási miniszter által jelölt, majdnem felerészben politikai delegáltakból álló, az intézményhez nem kötődő, nem mellékesen komoly tiszteletdíjban részesülő személyek irányító testület néven jobban, hatékonyabban és demokratikusabban irányíthatják a felsőoktatási intézményt, mint azok, akik az intézményeken belül élik mindennapjaikat?

(14.20)

Az irányító testület gondolata nem magyar találmány ugyan, és az oktatási tárca vezetői bizonyára úgy ítélik meg, hogy ha egy séma európai, akkor biztosan jól működik, és egy az egyben alkalmazható a hazai viszonyokra. Ez valóban lehetséges. Láttunk már példát pró és kontra, azonban az irányító testület gondolata az ismert példák alapján leginkább a kontra kategóriájába esik, hiszen valóban számos európai országban létezik ilyen vagy ehhez hasonló testület, csakhogy többnyire nem, illetve nem hatékonyan működnek. Szlovákiában 2003-ban tértek át erre a rendszerre, a szlovák irányító testület menedzserei azonban nem vállalják a felmerülő konfliktusokat az akadémiai szférából érkező tagokkal, ergo a testület nem működik. Hasonló a helyzet Ausztriában is, ahol 2002-ben hajtották végre az intézményirányítási reformot, ám ott a menedzserek és a professzorok nem képesek együttműködni, ergo a testület nem működik.
Ezek fényében hogyan lehetséges az, hogy Magyarországon olyan rendszert akar a jelenlegi oktatási kormányzat bevezetni, amely sok esetben nem állta ki a gyakorlat példáját? Hogyan merik egyesek a hosszú évek során kialakult és működő mai felsőoktatási irányítási rendszert félretéve, veszélybe sodorni a magyar felsőoktatás jövőjét?
Tisztelt Képviselőtársaim! Összegezve: az előttünk fekvő törvénytervezetről elmondható, hogy a tavalyi, súlyos kritikákkal illetett Csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez című tanulmány legrosszabb változatára épít, illetve épül. A hallgatói jogok és az egyetemi autonómia csorbulása kimondottan ellentétes a döntéshozatalban nagyobb hallgatói részvételt szorgalmazó, az egyetemi autonómiát alapértéknek tekintő bolognai folyamattal, amely pedig állítólag a törvénymódosítás alapját képezi. Nem mellékesen a Magyar Bálint miniszter úr által is aláírt berlini nyilatkozattal is szembemegy a tervezet.
Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Demokrata Fórum szerint azonban nem szabad a szükséges reformokat is ellenezni, hanem olyan felsőoktatási fejlesztési koncepciót kell megalkotni, amely javítja az oktatás és kutatás színvonalát, lehetőséget biztosít a felsőoktatási intézmények fejlesztésére, rendezi a nyugodt működéshez szükséges anyagi feltételeket, és valós intézkedési tervvel szolgálja az intézmények minél szélesebb körű autonómiájának kiterjesztését.
Épp ezért a felsőoktatási törvénytervezet jelen formában nem felel meg ezeknek a kívánalmaknak, és a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint szétzilálja mindazokat az eredményeket, amelyeket a magyar egyetemi és főiskolai rendszer a rendszerváltoztatás óta elért. Így véleményünk szerint ebben a formában a törvénytervezet általunk nem támogatható. Nagyon alapos és nagyon mélyre ható módosító indítványokat kell ahhoz elfogadni - ahogy Pokorni Zoltán úr is jelezte már -, hogy ez a törvénytervezet számunkra is elfogadható legyen.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MDF soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Képviselőtársaim! Köszönöm. A vezérszónoki felszólalások végére értünk. Az általános vitát elnapolom, folytatására és lezárására a következő ülésünkön kerül sor.