A rendszerváltás táján az MTA költségvetését egy Kádár-kori, közepes vállalat éves veszteségéhez hasonlították. Ma azt mondjuk, hogy az állami költségvetésben a kerekítési hiba nagyságával egyenértékű (0,6 százalék). Az állami költségvetés az MTA-kutatóhálózat fenntartásának egy részét állja, a többit a pályázati piacon kell összeszednie. A napokban röppent föl a hír, hogy a Gyurcsány-kormány privatizálná a kutatóhálózat egy részét.

Nem értem Kókát. Hogyan lehet alapkutatás-ellenes egy orvos, dünnyögtem békebeli háziorvosomnak, miközben a vércukor-eredményemet vártuk. Rám emelte mindig nyugodt tekintetét, és kijavított: "Ne mondja azt, hogy orvos. Azok praktizálás közben leszünk." Van remény, gondoltam. Megjegyzésem oka a gazdasági miniszternek az a kijelentése, amely szerint "Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak" (Magyar Nemzet, 2005. ápr. 29.). Nos, nehéz bizonyos kor előtt kiteljesedőnek tűnő omnipotenciánkat kordában tartani. Az MTA közösségének válasza - a nehézkes protokoll miatt - ritkán kerül be a hírekbe. Igaz, a 2005. május 2-3-i határozatában az alábbi távolságtartó mondatot fogalmazta: "Az MTA Közgyűlése felkéri a kormány elnökét, hasson oda, hogy az egyes kormányzati szereplők részéről az utóbbi időkben egyre gyakrabban tapasztalható tudományos közösséget sértő, tudományellenes nézetek ne jelenjenek meg a kormányzati kommunikációban." Vizi E. Szilveszter elnöknek nem sikerült a Közgyűlést megnyugtatnia azzal, hogy Kóka János telefonon bocsánatot kért. Engem - mint afféle mértékletes szemlélődőt - a konkrét magyarázata érdekelne igazán. Miként lehet a tájékozatlanság és önteltség mixtúráját megfelelőre javítani? Talán úgy, ahogyan a 2005. augusztus 10-i kormányülés után nyilatkozta: "...javaslom, hogy öt éven belül duplázzuk meg a kutatás-fejlesztésre, innovációra fordított kiadásainkat, tíz éven belül pedig még egyszer annyit adjunk hozzá, tehát háromszorozzuk meg a mai számot. Azt is kezdeményezem, hogy a kutatás-fejlesztésre fordítható források elköltését tegyük hatékonyabbá, valamint sokkal jobban vonjuk be a magyarországi vállalkozói szektort mind a finanszírozásba, mind a pénzek elköltésébe." Talányos gondolatok, saját hatáskörön kívül eső súlypontú időterv...
Minek nevezzelek?
Az Akadémiát számtalan nézőpontból szemlélhetjük. Elidőzhetünk kivilágított ornamentumán, amely büszkeségünk jogcíme, azaz hogy a múlt század meghatározó természettudományos felfedezéseit Budapesten készítették elő (Nature, 2001, 409: 21). Ez a hazai tudományt boldoggá avató múltkezelés (akár a 6:3 a fociban), amelyre reménykeltő emlékeznünk. Igaz persze, hogy az itt iskolázott emberek a sikert külföldön érték el (Gábor, Kármán, Neumann, Polányi, Szent-Györgyi, Szilárd, Teller, Wigner stb.). Van tehát ennek elágazódása a hazai iskolák és a tudományos intézetek valamikori miliője felé. Legyünk realisták, ez aligha lesz jellemző e századra, mert a Kádár-éra óta nem volt kormány, amely hervadó szóvirágokon kívül mást is szánt volna a kutatás-fejlesztésnek. Természetesen sétálhatnánk az Akadémia árnyékos oldalán is, ami annak történeti múltjába nyúlna vissza (ÉS, 2001/29.). Félreértések elkerülése miatt határozzuk meg pillanatnyi helyzetünk. Személy szerint a rendszerváltás kedvezményezettje az a kutató, aki elérte a minősítés csúcsát (Vita az innovációról, ÉS, 2005/10.). A demokrácia jobb teljesítményelismerése miatt megfelelőbb körülmények között élhet. Ellenkező tendenciájú az, ami a kutatóhelyekkel történt. Az intézetek a krónikussá váló költségvetési hiányuk miatt a tartalékaikat felélték. "Üres kamrának bolond a gazdaasszonya", szólal meg bennem egy hajdani közmondás a grízes laskát magyarázandó. Itt persze másról van szó, a túlélési kényszer miatt a kapacitást meghaladó pályázati aktivitásról és a kutatási pénzek rezsicélú átengedéséről. A közüzemi számlákat fizetni kell.
Itt a piros, hol a piros
Kutatás-fejlesztésre az utóbbi tizenöt évben a nemzeti jövedelem 0,67-1,01 százalékát fordítottuk, az 1988-as 2,28 százalékhoz képest. Az Európai Unióban (EU) ez a szám 2002-ben átlagosan 1,99 százalék, Svédországban 4,27 százalék. Természetesen a magyar támogatás abszolút értékben is jelentősen alatta marad az EU-átlagnak, ahogyan az egy főre eső névleges nemzeti jövedelmünk is a harmada annak. Két dolgot kell leszögeznem: a) Minden érintett döntéshozó tisztában van ezzel. Ha máshonnan nem, hát az ÉS-ben 1996-1997 között megjelent cikksorozat miatt (Gondolatok a kutatásról, fejlesztésről, innovációról. Tarnói G. [szerk.], 1997, Irodalom Kft.). Öncsalás tehát a szürkeállomány dicsőítése, a tudásalapú társadalom hazai víziója; b) Annak ellenére, hogy a gazdasági helyzete siralmas, az érintett kollektíva türelmesen, bár lassan leépülve várja körülményeinek normalizálódását. Azt állítom tehát, hogy nincs komolyan kezelhető politikai akarat a magyar kutatás-fejlesztés rehabilitációjára. Igaz, felszámolására sem.
Miről is van szó? Hatvan intézményben dolgozó 5600 emberről. Lényegében harmincnyolc kutatóintézetről, amelyben 4300-an dolgoznak, közöttük 2400 a kutató. A három tudományterületre szétosztott intézményhálózathoz jönnek még az irányításukat végző és szolgáltató 700 fő, valamint a támogatott kutatóhelyeken 600 fő. A kutatóhálózat az MTA költségvetésének 45 százalékát kapja meg; ez 6-9 millió forint kutatónkénti állami támogatást jelent. A költségvetési támogatás hiánya szakterületenként változó: a matematikai és természettudományi területen 32 százalék, az élettudományi területen 25 százalék, míg a társadalomtudományi területen 18 százalék, attól függően, mennyi pályázati bevételre képes és kényszeríttet a szakterület. Intézetenként az eltérés igen jelentős lehet, s a 70 százalékos költségvetési hiány is előfordulhat. Már ez is jelentős terhelés lenne, de nem ez a végeredmény. Az MTA intézeteiben foglalkoztatottak 60 százaléka kutató, harmaduk 35 év alatti. A jelentősebb összegek elnyerésére, pályázatvezetésre alkalmas kutatók aránya így 40 százalék, ami azt jelenti, hogy például az élettudományi területen a 25 százalékos átlagos rezsihiány az esetükben 60 százalékra emelkedik, hiszen másokat nekik kell kisegíteniük. A személyre szabott éves bevételi terv egy asszisztens foglalkoztatása esetén már kétmillió forint körül van. Szinte nincs olyan pályázati rendszer, amely lehetőséget ad ekkora hiány befoltozására. És akkor ezt még megfejelik a költségvetési zárolások. Ez azt jelenti, hogy az állami összeg egy része mégsem használható fel.
A legutóbbinak a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló 2004. évi CXXXV törvény 51. paragrafusának 6. bekezdése az alapja: "Az Országgyűlés elrendeli, hogy 2005. évben a központi költségvetési szerveknél - ideértve a társadalombiztosítási költségvetési szerveket is - és a fejezeti kezelésű előirányzatoknál a 2004. évivel azonos összegű előirányzat-maradvány képződését kell elérni. Az ehhez szükséges intézkedések végrehajtására a kormány kap felhatalmazást." A kormány erről a 2005. augusztus 2-i, 2166. számú határozatában rendelkezik, amelyben maradványképzési kötelezettséget ír elő, s amely szerint a maradványra a Magyar Államkincstárnak csak 2006-os kifizetés nyújtható be. Az Államkincstár a 2004-es maradvány összegének erejéig a 2005-ös költségvetési támogatást visszatartja, majd évzáráskor azt visszarendezi (Határozatok Tára, 2005/36.). Intézetünk esetében ez durván éves kiadásaink tíz százalékát jelenti, amely előteremtése pluszban szakadt ránk. Alternatívája, hogy az utolsó két hónapban nincs fizetés. Viszont hogyan is jön össze a maradvány? Úgy, hogy az év végén minden költségvetési hely szabadul a pénzétől. Példát erre Inzelt Péter ad (Népszabadság, 2005. aug. 2.): "2005 első napjaiban ámulva láttam, hogy 2004. december 30-i dátummal a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) előleg címén átutalt intézetünknek 160 millió Ft-ot. Ez azért volt feltűnő, mert a Magyar Államkincstár hivatalosan december 29-től zárva volt, s az NKTH egyébként sem a rapid ügyintézésről híres. Kiderült, hogy csak az Akadémia intézményeinek mintegy 2 milliárd forintot utaltak így az utolsó pillanatban (...). Az államháztartási törvény (Áht.) szerint ugyanis a költségvetési szervek - egyetemek, kutatóintézetek stb. - a december 31-én a számlájukon lévő összes pénzt, így a pályázati előlegeket is, a költségvetési támogatás maradványaként kötelesek számba venni. Az ötlet következményei botrányosak. Az Áht. szerint ugyanis a maradványt a tárgyév június 30-ig el kell költeni, különben elvonják." Erre jön csattanónak a már idézett 51. paragrafus, amellyel a pénzügyminiszter a költségvetési hiányt kívánta stabilizálni, s amely szerint a 2005-ös maradványértéknek a 2004-essel azonosnak kell lennie. Ennek következménye, hogy a Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet egy hónapra bezárt, a Kémiai Kutatóközpontban elkerülhetetlenek az elbocsátások stb. Az MTA intézményhálózata tehát az egymást váltó kormányok kutatás-fejlesztést érintő érzéketlensége miatt recseg-ropog és folyamatosan avuló eszközállománnyal (Kroó Norbert szerint a korszerűségi mutató 31 százalék) az összeomlásig jutott.
Műkincs és gagyi
A fentiek szerint miért is elképzelhetetlen az MTA kutatóintézeteinek privatizációja annak, aki csupán gazdasági csődtömegnek látja, s nem a nemzeti jövő letéteményének? Műkincs gagyiként kezelése. Az ok a feltételezéshez így szól: "Mintegy felerészben az államigazgatás kiadásainak lefaragásával ellentételezné a kormányfő az adócsökkentéssel járó, évi mintegy kétszázmilliárd forintos bevételkiesést. Információink szerint az elképzelések között tárcák és minisztériumi háttérintézmények összevonása, a közalkalmazottakat foglalkoztató kutatóintézetek privatizációja, illetve a tevékenységek - dolgozókkal együtt - külső vállalkozásba adása is szerepel." (Népszabadság, 2005. júl. 2.) Jelentős késéssel olvashattuk a Kormányszóvivői Iroda üzenetét: "Szó sincs a közalkalmazottakat foglalkoztató intézmények magánosításáról, mindössze arról, hogy alkalmazott tudományok esetében, melyben a magántőke is érdekelt, a kormány elősegítené a tőkebevonást." (Magyar Nemzet, 2005. aug. 4.)
Próbáljuk összeilleszteni a kirakó darabjait. A gazdasági miniszter megszabadulna azoktól az intézetektől, amelyeknek nincs köze a gazdaság közvetlen versenyképességéhez. Ilyenek az alapkutatással foglalkozók. Továbbá, akik iratokat gyártanak. Bevallom, ez már dekódoló képességemet meghaladó rejtjelezés, hacsak nem az MTA adminisztrációjára, esetleg a társadalomtudományi intézetekre gondolt. A Kormányszóvivői Iroda viszont az alkalmazott tudományok esetében vonná be a magántőkét. Idetartozik a maradék. Mindenkire esett voks. Honnan jönne a karitatív magántőke, amely 49 százalék részt vásárolna, és nem 51-et? Ez utóbbi következménye viszont több példán ismert; a privatizált intézet kiárusítása vagy jobb esetben átalakítása érdekfüggő (!) fejlesztővállalattá. Tény, hogy néhány év alatt ki lehet végezni a méltatlan körülmények közé juttatott akadémiai kutatóhálózatot (minden eddigi kormány mélyített egy ásónyomnyit a gödrön, amely felé terelgetnek minket), amit viszont majd több évtized alatt lehet részben újraépíteni az egyetemeken. Azok jelenlegi állapotát tekintve persze sohasem. Most ők is hasonló kínban vannak; az ELTE TTK kényszerszabadságolással takarítja meg éppen a pótlékok kifizetését. Mindennek a társadalom sokirányú kiszolgáltatottsága lesz majd a következménye. Elsősorban az érdemi célok nélkül maradó értelmiségi elit.
Jánosi György 2004. május 10-én, az Országgyűlés Oktatási és Tudományos Bizottságának elnökeként az alábbiakat írta: "A bizottság felkéri a kormányt, hogy minden lehetséges eszközt használjon fel annak érdekében, hogy a tudományos kutatásra és fejlesztésre fordított összegek - beleértve az állami és vállalati ráfordításokat - a 2006. évre közelítsék meg a jelenlegi európai uniós átlagot, a nemzeti jövedelem 1,9 százalékát." Ez az egyetlen felelős alternatíva.

Szerző:   Darvas Béla