Rossz érzést keltett bennem a május 25-i szám két cikkének néhány fordulata. Sztankay Ádám Szabó Csabáról szóló írásában ez áll: "...nyüzsögnek az orvos szülők gyermekei..." (Ti. az orvostanhallgatók között.) Bonifert Márta "...az egészségügy hálapénz-érdekeltségű mamutjairól" és "...az oktatás államot fejő, alacsony hatékonyságú intézményeiről" ír.

Vegyük sorra!

A "nyüzsög" ige egyértelműen kártevők képét idézi fel: tetveket, csótányokat, férgeket, patkányokat. Még ha más kontextusban használjuk is, például "nyüzsögtek körülötte a jóakarók", ez az ige a főnévnek pejoratív színezetet ad. A legtöbb, társadalmilag értékesnek tartott foglalkozásra jellemző, hogy a gyermekek igyekeznek szüleik nyomdokába lépni (l. például a Korányik, Lenhossékok stb. nemzedékeit). Bajjá ez akkor válik, ha alkalmatlan embereket támogat, és gátolja a szükséges társadalmi mobilitást - de utóbbiakért nem a diákok, még csak nem is szüleik felelősek.

A másik két idézett mondat is elfogultságról tanúskodik. Nagyon összehangzanak ezek a mondatok más újságokéival, amelyek például az egészségügyet "luxusnak" tekintik, kifogásolják, hogy Magyarország a GDP-hez viszonyítva többet költ egészségre, mint a nála gazdagabb országok, az egészségügyet pedig "a gazdasági reform fő akadálya" szerepébe helyezik. Egészében véve úgy tűnik, általános támadás indult kutatók-orvosok-tanárok ellen, vagyis azok ellen, akiknek a tevékenysége nem hoz belátható időn belül mennyiségileg értékelhető, a gazdasagi ágazatokéval számértékekben összehasonlítható hasznot.

Lássuk a tudományt. A kifogásokat két irányban látom összpontosulni. A "mihaszna alapkutatások" túlsúlya a "szabadalmaztatható" eredményekkel szemben, illetve az "életük végéig, teljesítményüktől függetlenül fizetett, maradi, megrögzött akadémikusok" ellen.

Az elsőről: nem szabad összekeverni a "felfedezést" a "találmánnyal". A tudományos felfedezések már meglévő természeti-társadalmi törvényeket, tényeket tárnak a világ elé (például elektromos ellenállás, áram hőtermelése). Ezek nem szabadalmaztathatók - mégoly jó üzleti érzékkel sem. A szabadalmaztatható találmányok azonban, amelyek feltalálásuk előtt nem léteztek, ezekre a felfedezésekre alapozottak (mint, példánknál maradva, az izzólámpa). Nem minden kutatási terület szolgáltat egyforma eséllyel alapot szabadalmakra (l. például származástan, járványtan, szociológia).

Valóban igaz, hogy a tudomány nagy lépései aránylag kevés, kiemelkedő kutató munkájából származnak, de erre is érvényes egy sportvezetőnk néhány évtizeddel ezelőtti mondása: "Ahol nincs tömegsport, ott élsport sincsen." A kutatást csupán néhány korán felismerni vélt és támogatott zsenire alapozni olyasmi, mintha egy fáraó - takarékossági okokból - megpróbálná piramisának csak a csúcsát megépíteni.

Az Akadémia szerepéről szólva: a rendszerváltás után az első követelés volt az "autonóm szervezetek" szerepének növelése. Az Akadémia tulajdonképpen ilyen. Ha elítéljük az akadémikusok egzisztenciális biztonságát, vegyük figyelembe, hogy ez legalábbis részben a már elvégzett többletteljesítménynek szól. Másfelől ez teszi lehetővé, hogy tudományterületükön valóban független szakértőként működjenek, a véleményüket mondják, ne azt, amit kenyéradóik várnak tőlük. A bírák esetében sem vetődik fel egy olyan bérezés lehetősége, amely szerint jövedelmüknek arányban kellene állni az általuk hozott ítéletek közvetlen gazdasági következményeivel.

Az sem titok, hogy egészség terén rosszabbul állunk a fejlett ipari államoknál. Nem világos azonban, hogy a jelképes vizitdíj bevezetése, a kötelező kamarai tagság eltörlése, a biztosítás jellegű finanszírozás hogyan segíti az egészség javulását, a hálapénz eltörlését, az egészségügy rentábilissá tételét.

Először is: a hálapénz. Az ötvenes években alkalmazott drasztikus adminisztratív vagy akár büntetőjogi eszközök sem segítettek. A magas fizetés sem volt még sosem akadálya a többre vágyásnak (sőt). A hálapénz eltörlésének egy módja van: ha a beteg elhatározza, hogy nem fizet. A "vizitdíj" alig fogja fedezni a beszedésével járó munkát (ötpercenként - pénz elő, pénz el, számlaírás, pecsét stb. - kétszáz forintot beszedve, ez egy hónap átlagosan 160 munkaórája alatt kb. 350 ezer Ft, és akkor egy dolgozó csak ezzel foglalkozik a rendelőben). A teljesítmény szerinti, elvben kívánatos bérezésre: a teljesítmények nemigen hasonlíthatók össze. Kit fizessünk jobban: egy kiváló sebészt, vagy a családorvost, aki körzetének minden baját húsz éve ismeri?

Ami az egészségügy túlterheltségét és gazdaságtalanságát illeti: az olyan egészségügy, amely a legelesettebbeket sem hagyja segítség nélkül, sosem lesz "gazdaságos" a gazdasági vezetők szempontjából. A probléma azonban szerintem éppen ott kezdődött, amikor a "betegségcsoportokat" és az értük járó "pontrendszereket" kitalálták, ezzel az egészségügyi dolgozók energiáját felesleges számítgatásokra és pontszerző áltevékenységekre fecsérelve. Az egészségügy egyik nagy megterhelője valójában az, amit már medikus koromban mint "defenzív medicinát" hallottam emlegetni. A felesleges, párhuzamos vizsgálatokat, beavatkozásokat, sűrű visszarendelést, a túlzott és a legdrágább készítményeket alkalmazó gyógyszerelést rendszerint az utólagos felelősségre vonástól való félelem szüli.

Az általános rossz egészségi állapot, a túlzott orvoshoz járás, a túl sok rokkantnyugdíjas oka nem az egészségügy hanyagsága, hanem a túlhajtott munka, a létbizonytalanság, az annyira dicsért "verseny" okozta stressz. Erre vezethető viszsza nagyrészt a dohányzás, alkoholfogyasztás és elhízás is.

Én úgy gondolom: nem az oktatásnak-tudománynak-egészségügynek kellene rövid távon megmentenie a gazdaságot. Találják meg végre azokat a gazdasági húzóágazatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy egészség és kultúra ne legyen "luxus". Vagy igaz lenne, amit háromszáz éve mondott Csokonai: "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!" - értve itt ezúttal minden semmirekellő értelmiségit?!
Tisztelettel (legalább) tíz éve hű olvasójuk:

Dr. Kálmán Mihály, orvosegyetemi oktató, az MTA doktora