A választási kampány során a magyar tudomány, a magyar kutatás-fejlesztés (K+F) helyzetéről nem folyt érdemi vita. Ugyanakkor a kormány gazdasági programjában a jövő húzóágazataiként szereplő területek (biotechnológia, gyógyszeripar, informatika, vegyipar, nanotechnológia stb.) mind olyan iparágak, amelyeknek alapját az ország tudományos kutatási tevékenysége szolgáltathatja. A most alakuló kormánytól sokan azt várják, hogy végre vállalkozik számos nagyrendszer reformjára. Ezek között égető szükség lenne a tudományos élet valódi rendszerváltásának megvalósítására. A kutatóképzés gyengeségei, a kutatói mobilitás hiánya, az elavult infrastruktúra, a kontraszelektált emberanyag, az alapkutatás túlsúlya, lemaradásunk az alkalmazott kutatásokban és a technológia-transzferben, valamint az archaikus, tekintélyelvű oktatási és tudománypolitikai rendszerek fennmaradása gátolják az ország fejlődését. A második Nemzeti fejlesztési terv kapcsán sosem látott mértékű uniós forrásokra számít az ország. Történelmi lehetőség előtt állunk a kutatásban is. El kell azonban dönteni: a fennálló K+F-rendszerek toldozására-foldozására vállalkozunk csupán, vagy létrehozunk egy dinamikus, nemzetközi szinten is versenyképes, új K+F-szisztémát.

Az orvosbiológia-biotechnológia területén fennálló hazai viszonyokat elemezve és a nemzetközi példákat megvizsgálva az a következtetés vonható le, hogy a második lehetőség gyorsabban hozhatna eredményeket. Nincs ráérő időnk: minden héttel és hónappal egyre jobban nő lemaradásunk a világ élvonalától.

A jelenleg folyó kutatások minősége

Az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) legutolsó, rendelkezésre álló (2004. évi) beszámolója publikációk ezreit listázza az élettudományok tárgyköréből. A vezető orvosegyetemek szintén jól teljesítenek a publikációk száma tekintetében. A közlemények döntő többsége azonban - nemzetközi mércével mérve - középszintű lapokban jelenik meg.

A kutatások minősége megoszlik. Vannak kurrens kutatások is, de az a gyakoribb, hogy a kutatási irányok a jól megszokott, kialakult témákat követik, amelyek többnyire kis létszámú, szétforgácsolódott kutatócsoportokban zajlanak. Nem ritka, hogy nagy kutatóintézetek, viszonylag megfelelő színvonalú állami finanszírozásból csak középszerű eredményeket produkálnak, míg esetenként nemzetközileg magas szinten produkáló kutatócsoportok az elismerés és a hazai támogatás perifériáján vegetálnak. (Szerencsére ezek a csoportok általában képesek külföldi támogatásokat szerezni munkájukhoz.) Az épületek, az infrastruktúra számos helyen olyan katasztrofális állapotban van, hogy nem alkalmas arra, hogy külföldi látogatókat vigyünk oda (még akkor sem, ha esetenként az ott folyó munka színvonala egyébként prezentálható lenne).

A sok helyen elhangzó hivatalos álláspontot, miszerint Magyarország kutatásban nagyhatalom, cáfolja a végzett Ph.D.-k európai szinten is rendkívül alacsony száma, valamint az a tény, hogy nem váltunk regionális kutatási csomóponttá: elvétve jönnek Magyarországra a régió kutatói. Arra pedig végképp alig van példa, hogy nyugat-európai vagy amerikai kutató jönne Magyarországra kutatni. A magyar orvosegyetemeket nemzetközi szinten sajnos már nagyon alacsonyan jegyzik.

A tudományos előrehaladást, a promóciókat az "akadémiai teljesítmény" határozza meg. Vagyis a publikációk száma, impakt faktora, valamint a publikációkra kapott hivatkozások száma dominál. (Persze, sokszor ennél is fontosabb az ismeretség, a tudománypolitikai lavírozás. Így eshet meg például, hogy számos középszerű kutató van az MTA tagjai között, míg nem tagja a testületnek számos olyan kutató, akiknek nemzetközileg kiemelkedő a teljesítményük.)

Munkamorál tekintetében nem ritka a "ha ti ennyit fizettek, akkor én ennyit dolgozom" szemléletmód. Sokan másod- és harmadállásokat vállalnak, amiket munkaidőben látnak el. A legtöbb intézetben tekintélyelvű, paternalisztikus, archaikus irányítás érvényesül. Hiányoznak a menedzserszellemű vezetők. Az "intézet belső struktúráihoz való viszonyulás képessége" - ahogy egy Ph.D.-jelölt házi védésének értékelésében saját fülemmel hallottam 2005-ben - valódi szempont a jelölt megítélésénél.

A fenti körülmények között a hazai vezetőknek nem érdekük erős, független kutatócsoportokat vonzani az általuk vezetett intézetekbe. Érdekük viszont a status quo és a meglevő tudományos irányok megtartása az oktatás és kutatás tradicionális irányultságának továbbvitele mellett. Érdekük továbbá maguknál gyengébb, hálás utódok kinevelése, akik nem kérdőjelezik meg a kialakult hierarchiát és gyakorlatot. Az intézmények belső szabályzatai számos ürügyet adnak a frissítés, a fiatalítás, a valódi verseny megállítására. Álláspályázatoknál például belső jelöltek komoly előnnyel indulnak a "külsősökkel" szemben. Egy-egy állás más egyetemen, más intézetben való propagálása, más intézetekből sikeres csoportok elcsábítása, ne adj' isten külföldön dolgozó sikeres magyar kutatók aktív hazacsábítása ritkaságszámba megy. Sőt, a külföldről hazatérni próbáló kutatók elé, pozícióikat védve, többnyire akadályokat gördítenek a meglevő rendszer bebetonozói.

Kutatás vagy fejlesztés?

Az, hogy a tudományos munka konkrét, gyakorlati eredményt hoz-e, szabadalmaztatások származnak-e belőle, esetleg cégek hasznosítják-e, sokadrangú szempont az egyetemi, akadémiai előremenetelnél. Akár még gyanút is kelthet, ha a kutató ilyesmihez adja a nevét a "magas tudomány" gyakorlása helyett. A tudományos dolgozók nem aspirálnak hasznosításra (hacsak nem külföldi munkájuk során), mint ahogy a környezet sem ösztönzi őket erre.

A kutatások gyakorlati haszna, a belőlük származó szabadalmak, licencek szempontjából Európában egyedülállóan és katasztrofálisan rosszul állunk. Az MTA legutolsó elérhető összefoglaló jelentése szerint (2004) az orvostudományi és biológiai kutatóintézetek és kutatócsoportok közül egyedül a Szegedi Biológiai Központ jelentett be szabadalmakat. Az MTA Kísérletes Orvostudományi Kutatóintézetéből bejelentett szabadalmak száma 0 volt. A Semmelweis Egyetem jelenlegi szabadalmi portfóliója 2 aktív magyar és 0 nemzetközi szabadalomból áll. A legtöbb egyetemen és az akadémiai kutatóintézetben nincsenek szabadalmi ügyvivők, és gyerekcipőben járnak a technológia transzfer-irodák. Így a tudományos közlemények szabadalmi bejelentések nélkül jelennek meg. Ezáltal a bennük levő szellemi értékek közkinccsé válnak, azokat bárki, bármelyik országban szabadon felhasználhatja. Az a paradox helyzet tehát, hogy egy közepesen fejlett ország adófizetői olyan kutatásokat finanszíroznak, amelyek a világot látják el közkincsekkel, miközben a felfedezések a saját országban nem hasznosulnak.

Tavaly ősszel az ország kutatói késhegyre menő vitákat folytattak arról, hogy Magyarországnak az alapkutatásokat vagy az alkalmazott kutatásokat-fejlesztéseket kell-e preferálnia. Érdekes lenne egyszer megkérdezni a magyar közvéleményt is: mi a fontosabb számára, az alapkutatás finanszírozása (ami által az emberiség egésze gyarapodik, és a kutatás az ország "büszkeségének forrása" marad), vagy a fejlesztés támogatása (annak érdekében, hogy pl. kompetitív biotechnológiai ipar fejlődjön ki, regionális centrummá váljunk, gazdasági források teremjenek, munkahelyek jöjjenek létre, és a biotechnológiában kézzelfogható diagnosztikus és terápiás eljárások alakuljanak ki)?

Az MTA és az egyetemek kutatóinak zöme az alapkutatás mellett teszi le a voksot. Szerintük a kutatók egyetlen hivatása a tudomány művelése, gyakorlati haszontól függetlenül, a külső gazdasági hatások érvényesítése csorbítaná az intézeti, egyetemi autonómiát és a kutatói szabadságot. Érvelésük szerint az alapkutatás finanszírozásának emelése mellett szükségszerűen létrejönnek majd olyan felfedezések, amelyek hosszú távon a gazdaság előremenetelét is szolgálni fogják. Ilyenkor többnyire Einstein relativitáselméletére, Watson és Crick DNS kettősspirál-felfedezésére és egyéb nagyszabású alapkutatási áttörésekre szoktak hivatkozni. Az, hogy a technológia transzfer - vagyis a megfigyelés alkalmazása és nem a felfedezés önmagában - közvetíti a gazdasági hasznot, az érvek között általában nem szerepel. (Érdemes tudni: a relativitáselmélet felfedezéséből Svájcnak nem származott ipari haszna, és a DNS szerkezetének felfedezése - habár Cambridge-ben történt - sem Angliából, hanem Amerikából csinált biotechnológiai nagyhatalmat.)

Sok magyar kutató szerint eleve nem is szabad elvárni hasznosítást az alapkutatástól. Egy akadémikus az egyik napilapban a kutatás-fejlesztés témában az alapkutatás mellett szólva azt fogalmazta meg, hogy azt elvárni az alapkutatástól, hogy hasznos terméket generáljon, a kádári "a tudomány gazdasági hatalom" elvvel lenne hasonlatos. Egy másik kutató ugyanezen napilap hasábjain arról panaszkodott, hogy sajnos az újabb pályázati rendszerek hazugságra kényszerítik őket: a pályázatokban azt kénytelenek állítani, hogy amin dolgoznak, annak gyakorlati alkalmazása is lehet.

Az ipar oldaláról nézve a magyar kutatás színvonala és tematikája elfogadhatatlan. Tavaly ősszel Széles Gábor, a Magyar Gyáriparosok Szövetsége elnöke a Magyar Hírlapban így fogalmazott: "Magyarországon tizenöt évvel a rendszerváltoztatás után sem tudták megváltoztatni a több mint fél évszázaddal ezelőtt a Szovjetuniótól átvett és megörökölt akadémiai struktúrát." Az ipar szemszögéből ugyanis túl sok pénzt fordítunk alapkutatásra. A lap szerkesztőségi cikke szerint: "Az MTA kutatóhálózata elavult, központosított, csak belülről átlátható rendszer. Túl sok benne a feudalizmus, a tekintélyelvűség, és érződik a bezártság dohos levegője. A kutatóhálózat és az Akadémia rendszerváltásra és átalakulásra vár." Hasonló kritikát fogalmazott meg két éve a legrangosabb tudományos szaklap, a Nature Magyarországgal foglalkozó tanulmánya is. Az OECD 2005-ös ajánlásai is erősen kritizálják a magyar kutatás kevéssé gyakorlatias voltát, az MTA intézményrendszerét, benne az életfogytig adományozott, folyamatos teljesítménytől független, mintegy havi 400 ezer forintra rúgó akadémikusi díjazási rendszert. (Ha valaki mostantól húsz-harminc éven át akadémikus Magyarországon, a magyar állam összességében a Nobel-díjhoz hasonló nagyságú összeget utal neki havi bontásban. Más országokban - USA, Anglia stb. - a tudományos akadémiák tagjai tagdíjat fizetnek, nem pedig állami pénzt kapnak. Az egyetlen, a magyarhoz hasonló konstrukció a Szovjetunióban működik.) Akadémikussá válni ma Magyarországon legalább annyira megélhetési, mint tudományos kérdés.

A fenti helyzetből koncepcionális előremutatást jelent a 2004-es Innovációs törvény, amely megkönnyíti a kutatóintézetek hasznosító (spinoff) vállalkozásokban való részvételét, és szabályozza a kutatóintézetekben történt felfedezések tulajdonviszonyait. Kérdés persze, hogy az egyetemek, kutatóintézetek hogyan fogalmazzák meg saját szellemitulajdon-szabályzataikat, és valóban szánnak-e forrásokat a technológia transzferre, a felfedezések hasznosítására.

A Magyar Tudományos Akadémia stratégiája

Az MTA 2005 végén nyilvánosságra hozott stratégiája az MTA és az akadémikusi alapkutatói rendszer önfenntartását helyezi előtérbe, reformokat nem tartalmaz. A megfogalmazott cél az MTA állami támogatásának növelése, az MTA-intézményrendszer kiemelt támogatásának fenntartása és az MTA-intézetek egyetemekkel történő integrációjának elkerülése. Új elem a koncepcióban, hogy forrásként megpróbálja kanalizálni az Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnál elkülönített, alkalmazott kutatásra és fejlesztésre szánt forrásokat is.

Az MTA stratégia A tudománypolitika legfontosabb, a versenyképességhez is kapcsolódó jellemzői című fejezetében az szerepel, hogy az eddigi átvilágítások során megfelelőnek minősített kutatóhelyek köre rövid távon "védett" legyen, valamint hogy "az esetleg szükséges szervezeti átalakulások fokozatosan, a jobb szerkezet kialakulását szolgáló elv mentén, középtávon valósuljanak meg". A Cselekvési program konkrét lépései fejezetben az MTA állásfoglalása a következőt rögzíti: "Nagy projektek gondozására, erőforrások koncentrálására az egyetemi struktúra sokkal kevésbé alkalmas, mint a kutatóintézeti hálózat, amely szorosan együttműködik az egyetemi kutatókkal. A kutatóintézetek feladata a nagy nemzeti infrastruktúrák működtetése is."

Az MTA fent idézett, mintegy ötvenoldalas tanulmányában a "szabadalom", illetve "szabadalmaztatás" szavak nem fordulnak elő, kivéve a helyzetelemzés részben, ahol az alábbi mondat szerepel: "Szabadalmak tekintetében az 1990-ben még elért jó eredmények harmadára estünk vissza, a sereghajtók csoportjába kerültünk, 29 szabadalmat nyújtottunk be, míg például Ausztria 279-et."

A "technológia transzfer" fogalma az MTA-tanulmányban mindössze egy helyen szerepel, ahol is a következő olvasható: "A hazai kis- és középvállalatokban megvalósuló innováció mögött többnyire külföldi cégektől induló technológia transzfer áll." Ennek magyarázatára az elemzés azt sugallja, hogy ez Európában általános dolog (vagyis Magyarországon sincs mit tenni). "Európai paradoxonnak nevezik azt a jellegzetességet, hogy miközben Európában a K+F világszínvonalú, ez nem tükröződik a versenyképességben és az innovációban."

A fenti MTA-koncepció ellentétes a modern európai és amerikai gyakorlattal, ahol a kutatás főleg komoly kutatóegyetemeken zajlik. A hasznosítás lehetetlenségével ("európai paradoxon") kapcsolatos kényelmes álláspont pedig nem veszi figyelembe azokat a kiváló európai példákat (Finnország, Ausztria, Írország), ahol négy-öt év alatt sikerült felpörgetni az innovációt és a technológiai transzfert, inkubátorparkokat építettek, és valódi biotech cégindítási hullámot indítottak be. Finnországban a Bioturku centrumot öt évvel ezelőtt egy lápos vidéken, Turku mellett nulláról indították. Jelenleg mintegy száz startup cég működik ugyanott, kiváló inkubátorparkkal és infrastrukturális hálózattal. A szingapúri Biopolis még ennél is gyorsabban indult be, és ma már odavonzza a világ vezető kutatóit. Mindeközben mi Magyarországon a helyzetelemzés és a stratégiaalkotás sokadik évében járunk.

Reformálhatóak-e a meglevő rendszerek?

Természetesen számos kézenfekvő lehetőség lenne reformokra, nyitásra, fiatalításra. Kiemelt témákat kellene megjelölni, amelyek kutatására kritikus tömeget és extra forrásokat lehetne szétosztani, míg sok középszerű témát le kellene állítani. Sokkal differenciáltabb, teljesítményelvűbb kutatástámogatási és bérezési rendszert kellene bevezetni. Az MTA intézményrendszerét függetleníteni, privatizálni lehetne, PPP-konstrukciókat kellene bevezetni, technológia transzfer irodákat, a kutatóintézményeken belül inkubátorházakat lehetne létrehozni, spinoff cégeket kellene beindítani, ipari kollaborációs kapcsolatokat lehetne erősíteni, ipari, gazdasági tanácsadó testületeket kellene létrehozni, át lehetne szervezni az intézményhálózatot a kor követelményeinek megfelelően, MTA intézményei integrálódhatnának az egyetemek kutatási központjaival, jobban részt vállalva a felsőoktatásból stb. Meg lehetne szüntetni az akadémikusi privilégiumokat és az így felszabaduló forrásokat kutatásra és fejlesztésre, tehetséggondozásra lehetne fordítani.

Magyarországon azonban sajnos a partikuláris érdekek (a kutatók és kutatási intézmények önérdeke, inerciája, politikai befolyása) mindeddig alapjaiban gátolták meg a tudományos élet reformjait. Az eddigi helyzetből és az aktuális MTA-stratégiából ítélve nem valószínű, hogy az MTA partner lenne a szükséges változtatásokban. Számos hazai egyetemen történtek progresszív változások (regionális egyetemi tudásközpontok, innovációval foglalkozó csoportok, technológia transzfer irodák stb.). Rövid távon sikerrel is járhatunk kisebb, egyetem közeli innovációs "szigetek" kialakításában, így Budapesten, Szegeden és Debrecenben. De az egyetemeken is nehezíti a valódi rendszerváltást a professzori gárda hagyományos konzervativizmusa, a feudális alárendeltségi viszonyok, a túlzott centralizáció, az alapkutatás túlsúlya az alkalmazott kutatással szemben, a mobilitás szinte teljes hiánya, a bérezés alacsony szintje és differenciálatlansága, a vonakodás a fiatalítástól, a forráshiány, a munkamorál hiányosságai, valamint a középgeneráció elvándorlása. Véleményem szerint a legtöbb egyetemen nemcsak struktúrájában, de sajnos szemléletben is nagyon messze vagyunk a sokat emlegetett "kutatóegyetemek" koncepciótól.

Merre tovább?

1) Kiemelt új nemzetközi kutatóintézetek: A meglevő kutatóintézeti hálózat toldozása-foldozása helyett, nemzetközi példákat követve (pl. Szingapúr Astar-Biopolis projektje) zöldmezős beruházások keretében új kutató-fejlesztő központokat kellene létrehozni néhány stratégiailag kiemelt és hazánk gazdasági prioritásaihoz kapcsolódó témában. E központokban csúcsszínvonalú feltételeket kellene biztosítani a kutatáshoz és a fejlesztéshez, valamint induló spinoff cégek teremtéséhez. A központoknak az iparral szorosan együttműködve, nemzetközi hálózatokba integrálva kellene működniük nemzetközileg elismert (nem feltétlenül magyar származású) vezető kutatók, valamint profi gazdasági menedzserek irányításával. Az ilyen intézmények munkatársait nemzetközi elbírálású pályázatokon kellene megkeresni, és kiemelt nemzetközi bérskála szerint, differenciáltan kellene díjazni. A vezető külföldi kutatók, a hazai tudomány krémjével közösen, nemzetközi körülmények között, nemzetközi elvárások szintjén dinamikus, demokratikus, menedzser-szellemű vezetők csapataiban dolgozhatnának. Ilyen intézménybe szívesen hazatérne sok külföldön dolgozó magyar származású kutató is. Intézményi partnernek vezető külföldi kutatóintézményeket lehetne megnyerni, amelyek működési rendjét majdhogynem egy az egyben át lehetne venni. (Véleményem szerint az amerikai és egyes távol-keleti példákból jobban kellene meríteni, mint a nyugat-európaiakból.)

2) Kutatóegyetemek: Viszonylag kis számú, csúcsszínvonalú, valódi kutatóegyetemet kellene létrehozni, ahol a kutatási és fejlesztési tevékenységet kiemelten támogatnánk. Meg kellene teremteni a mobilitás feltételeit (embereket keresni a projektekhez, nem pedig kutatási témát a meglevő emberanyaghoz). A kutatást mind a graduális, mind a posztgraduális képzésben kiemelten kellene kezelni. Oktatásfejlesztésre, a jelenleg uralkodó nézetek átfogó megváltoztatására lenne szükség annak érdekében, hogy gyakorlatias kutatásképzési szemlélet alakuljon ki, amelynek jegyében korszerű kutatási és fejlesztési ismeretek mellett többek között projekt-menedzsmentet, szabadalmi jogot, gazdasági ismereteket is elsajátíthatnának a doktoranduszok.

3) A kutatási támogatások reformja: Az egyetemek, kutatóintézetek támogatását a minőségtől és az alkalmazhatóságtól kellene függővé tenni. a) Minőség: a jelenleginél kiemeltebben kellene támogatni a nemzetközi szinten elismert, élenjáró alapkutatási csoportokat (a munka közvetlen gyakorlati hasznától függetlenül). Az ehhez szükséges többletforrásokat a nagyszámú középszerű alapkutatási programtól és az azokat végző "megélhetési kutatóktól" lehetne elvonni. A kiváló kutatók hazai forrásait, amennyiben kompetitív, rangos külföldi támogatást szereznek, automatikusan megduplázhatnánk (matching fund rendszer). b) Alkalmazhatóság: az országban húzóágazatként kezelt iparágakhoz kapcsolódva kiemelten kellene támogatni a távlatilag gazdasági haszonnal kecsegtető témákat és programokat, és el kellene érni, hogy e témák köré ütőképes kutatócsoportok tömörüljenek. A kiemelt témák előzetes kiválasztása látszólag ellenkezik a "kutatói szabadság" fogalmának hazai értelmezésével. Tudomásul kell venni azonban, hogy egy kis ország nem aprózhatja el forrásait, mert úgysem képes minden területen színvonalas tudományos kutatást támogatni. A pályázati rendszer reformjára is szükség van: kevesebb, de nagyobb volumenű pályázatra lenne szükség a kutatómunka elaprózódásának megállításához. Túl kicsi és túl jól értesült ország vagyunk ahhoz, hogy a hazai bírálati rendszer részlehajlás nélkül működjön, ezért független nemzetközi bírálókat kellene alkalmazni.

4) Az agyelszívás megállítása: Erről a témáról évek óta sokat hallunk, de konkrét megoldási programot még nem láttunk. A tudományos élet átfogó reformja nélkül állami ösztöndíjprogramok egyébként sem lesznek elegendőek a külföldön tapasztalatot szerzett kutatók hazatelepüléséhez. Saját felméréseim szerint a külföldön dolgozó kutatóorvosok véleménye az, hogy hazatérésüket leginkább három dolog hátráltatja: a kritikán aluli hazai bérezés, a tudományos élet kontraszelektált, archaikus, tekintélyelvű intézményrendszere, valamint az a sajátságos hazai álláspont, amely a külföldön végzett munkát nem számítja be teljes értéken, úgymond abból a célból, hogy ne juthassanak "jogtalan előnyökhöz" a külföldön dolgozottak. Általánossá és magától értetődővé kellene tenni a külföldön végzett tudományos kutató- és oktatómunka hazai elfogadását, és örömmel kellene fogadni a külföldi teljesítményt, fokozatokat.

5) A technológia transzfer, az üzletfejlesztés támogatása: Az államnak új programokkal (pályázatokkal, koordinátor szervezetekkel) kellene segítenie a technológia transzfer és az inkubátorparkok intézményeit, beleértve a szabadalmaztatásra fordítható keretek növelését (pl. az osztrák példa alapján). Emellett új állami mechanizmusokat kellene kidolgozni a kis- és középvállalatok stratégiai és üzletfejlesztési programjainak megerősítésére (pl. a finn példa alapján). Folytatni és erősíteni kellene a magvető állami tőke (startup fundok, seed fundok), valamint a PPP-programok bevonását a high-tech K+F iparba. (A nemzetközi kockázati tőke addig nem jön az országba, amíg nem lát sikeres hazai példákat.) Kiemelten kellene kezelni a kompetitív, külföldi befektetéseket hozó innovatív vállalatokat, az ilyen alapokból részesülő cégek hazai támogatását automatikusan megduplázhatnák (matching fund rendszer). Az állam fokozottan ösztönözhetné külföldi kutató-fejlesztő cégek magyarországi befektetéseit, laboratóriumok, kutatási centrumok kialakítását, különösen, ha ezek a programok magyar laboratóriumokkal szoros integrációban működnének.

A fent felsorolt reformok mentén lehetőség nyílna egy valódi tudományos rendszerváltásra: friss kezdésre, a jelenlegi szűk keresztmetszetek áthidalására. Mindez megteremthetné egy világszínvonalú, a gazdaság igényeivel is kompatibilis kutatás-fejlesztési rendszer alapjait Magyarországon.

(A szerző kutatóorvos)