Szeptember 12-én ismét népszerűnek tűnő döntést hozott az Alkotmánybíróság. Visszaható hatállyal megsemmisítette azt a törvénymódosítást, amely alapján közalkalmazotti, közszolgálati vagy szolgálati viszonyban levő személyek, illetve a közszférában alkalmazottak akkor jogosultak a 13. havi illetményre, ha a tárgyév január 1-jén fennáll a fenti státusuk. Az Alkotmánybíróság 6:2 arányban hozott határozata szerint a törvénymódosítás sérti a hátrányos megkülönböztetés tilalmát kimondó szabályt, az Alkotmány 70/A §-ának (1) bekezdését. Nem kétséges, hogy döntésével az Alkotmánybíróság növelni fogja népszerűségét, mivel az emberek azt látják, hogy ahol a politikai döntéshozatal számukra kedvezőtlen kimenetelt eredményez, és a dolgok ilyen állásán a demokratikus politikai arénában nem lehetséges vagy nem könnyű változtatni, akkor végső mentsvárként az Alkotmánybíróság sietve felkarolja panaszukat, és az alkotmánybíráskodás keretei között jogorvoslatot biztosít. Határozatában az Alkotmánybíróság nem kevesebbet állít, mint hogy önkényes és ezért alkotmányellenes az a szabályozás, amely a közszférában foglalkoztatottakat megillető 13. havi illetményre való jogosultságot egységesen ahhoz a feltételhez köti, hogy a jogviszonynak a tárgyév január 1-jén fenn kell állnia, amellyel a törvényhozó a "0. havi illetmény" rendszerét kívánta bevezetni. Álláspontom szerint igen súlyos melléfogás az Alkotmánybíróság döntése. Ráadásul a részlegesen visszaható hatályú hatályon kívül helyezés éppen azokon nem segít, akiket valóban hátrány ért a 2004. február 1-jén hatályba lépett első törvénymódosítás következtében. Az Alkotmánybíróság határozata máris több gondot okoz, mint amennyit megold. Mi több, a határozat többszöri áttanulmányozása egyre inkább azt a gyanút kelti, hogy a népszerűség mellett néhány alkotmánybíró, köztük a taláros testület elnöke, talán karrierje jövőbeli lehetőségeinek elrendezését tartotta szem előtt, amikor a többségi véleményhez csatlakozott.

Az ügyben két törvénymódosítást kellett figyelembe venni: az első, a 2004. évi érdemi módosítást követte az egyes részletek 2005. évi törvénymódosítása (amely a módosítást módosította). Mindez abból a szempontból jelentős, hogy az Alkotmánybíróság lényegében a 2005. évi törvénymódosítással hatályos szabályt bírálta el, ily módon az egész szabályozást csupán 2005. január 1-jére visszamenően helyezte hatályon kívül. A szórványos hírek szerint ebből máris keletkezett némi értetlenség és jogalkalmazási probléma. A 2004. évi törvénymódosítás előtti szabályozás lényegében a megelőző évben jogviszonyban töltött idővel arányos 13. havi illetményt írt elő. Aki valamely évben legalább hat hónapig dolgozott a közszférában, az az év végét követően jogosult volt a 13. havi illetményre. A kormányzat a nulladik havi illetmény bevezetésével feltehetően több legyet szeretett volna ütni egy csapásra. A kétségtelenül tetten érhető spórolási szándék mellett a nem kellően megfontolt nagyvonalúság is felfedezhető a nulladik havi illetmény rendszerében; aki ugyanis az új szabályozási rendben január elsején belép, és ledolgozza a teljes hónapot, az februárban lényegében kéthavi illetménnyel a zsebében távozhat. Az állam kettőt fizet, egyet kap. Ugyanakkor az a személy, aki január 1-je kivételével ledolgozza a teljes évet, és december 31-én nyugdíjazzák, már nem jogosult az illetményre. Feltehetően az állam arra is törekedett, hogy vonzóbbá tegye a közszférában való munkavállalást, és megtartsa a foglalkoztatottakat. Nyilván lehet vitatkozni azon, hogy jobb megoldás-e a ténylegesen jogviszonyban töltött idővel arányos módon utólag kifizetni a 13. havi illetményt, vagy a teljes havi illetményt előre kifizetni mindenki számára, aki január 1-jén a hivatalnál van. Ám ezen vita elsődleges és szinte kizárólagos színtere a törvényhozás. Első ránézésre is megállapítható, hogy van, akinek kedvezőbb az időarányos megoldás, másoknak viszont kedvezőtlenebb. Jobban járnak azok, akik év közben lépnek be, és január 1-jén még jogviszonyban állnak. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az átmeneti 2004. évben, amikor januárban még nem fizettek nulladik havi illetményt, méltánytalanság érte azokat, akiket munkaadójuk december 31-i hatállyal nyugdíjazott vagy bocsátott el. Ezek a személyek a két szék közé estek: a régi rendszerből már kiesetek, az újba pedig nem kerültek be. Tehát nem vitatom, hogy némely vonatkozásában hátrányosabb helyzetet teremtett a jogalkotó. Az alkotmányjog színterén mindazonáltal a releváns kérdés az, hogy a törvénymódosítás által okozott méltánytalanság, igazságtalan megoldás egyben olyan súlyú-e, amely megvalósítja az alkotmányban foglalt diszkrimináció tilalmának megsértését. Az Alkotmánybíróság hat tagja igen könnyű szívvel, és - álláspontom szerint - nem kellően megfontoltan arra a következtetésre jutott, hogy tárgyilagos mérlegelés szerint nincs ésszerű indoka a törvénymódosítás által bevezetett megoldásnak, ily módon a törvénymódosítás olyan megkülönböztetést eredményezett, amely az alkotmányjog nyelvezete szerint "önkényes". Javaslom, tekintsük át, mire támaszkodott a többségi vélemény, amikor kimondta ezt a súlyos verdiktet.

*

Az egyenlő elbánás elve azt az alapvető követelményt támasztja, hogy az érdemileg azonos helyzetben levő csoportokat csak megfelelő igazolás esetén lehessen lényegileg különböző módon kezelni. Az Alkotmány 70/A §-ának (1) bekezdése tiltja az állam által alkalmazott diszkriminációt; az 1989-ben rögzített szöveg szerint "A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül." Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az egyes alapjogok mentén történő, illetve a fenti konkrét ismérvek szerinti megkülönböztetés csak akkor alkotmányos, ha az egy legitim cél elérése, így például más alkotmányos alapjog biztosítása érdekében feltétlenül szükséges és arányos. Amennyiben a megkülönböztetés nem valamely alapjog vagy a fenti ismérvek szerint történik, hanem az "egyéb helyzetre" tekintettel, alkotmányellenes diszkrimináció akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával, és a megkülönböztetésnek vagy korlátozásnak tárgyilagos mérlegelés szerint nincs ésszerű indoka, vagyis önkényes. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az alkotmányos alapjogoknak nem tekinthető jogok esetében az egyszerű ésszerűségi mérce alkalmazandó, a szabályozás tehát nem lehet lényegét illetően észszerűtlen, vagyis önkényes.

Az nem volt vitás az Alkotmánybíróság számára, hogy a jelen ügyben legfeljebb az egyéb helyzetre vonatkozó megkülönböztetés történt. A többségi vélemény is elismerte, hogy nem alkotmányos alapjog, hanem olyan "ex garatia" kedvezmény szabályainak a módosításáról volt szó, amelyeket a törvényalkotó szabad belátása szerint megváltoztathat, akár vissza is vonhat. Esetünkben az egyéb helyzetre tekintettel nem könnyen azonosíthatók releváns csoportok, és éppen az tűnhet a tárgyilagos elemzés számára önkényesnek, hogy a többségi véleménynek sikerült ilyen csoportokat meghatároznia. A többségi vélemény szerint ugyanis egy csoportot alkotnak azok, akiknek jogviszonya a teljes naptári évben, vagy annak túlnyomó többségében fennállt, de január 1-jén már nem, és egy másik, kedvezőbb módon kezelt csoportba tartoznak azok, akik - idézem - "vagy csak a törvényben meghatározott napon (január 1-jén), vagy azon a napon is jogviszonyban állnak, de a "naptári évben" esetleg csak kisebb tartamban, vagy egyáltalán nem". A két azonosított csoport két extrém halmaz a sok közül. Annyiban valóban relevánsak, hogy alkalmasak az esetleges extrém helyzet demonstrálásra. A teljes halmazon belül ugyanis nem képeznek két, markáns módon kezelt csoportot a matematika és a formális logika szabályai szerint gondolkodók fejével. És az alkotmánybíró fejével gondolkodva sem lehet más a helyzet. Ha tárgyilagos elemzéssel, tiszta fejjel azt vizsgáljuk meg, hogy releváns kritériumok alapján, eltérő módon kezelt csoportok azonosíthatók-e, azt kell mondanunk, hogy bajosan, és ha nagy üggyel-bajjal mégis azonosítunk csoportokat (miként azt a többségi vélemény tette), akkor a köztük levő különbségről aligha mondható el, hogy annak a tárgyilagos megítélés szerint ne lenne bármely ésszerű indoka. Nem is olvashatunk meggyőző elemzést a többségi véleményben arról, hogy konkrétan miben állna az ésszerű indok hiánya. A vádat és az önkényesség szégyenét jószerével csak az ismétlés módszertanával olvassák a kifogásolt törvénymódosítás fejére, annak konkrét igazolására a többségi vélemény nem tesz komoly kísérletet. A többségi véleményben tetemre hívott precedensek egyike sem olyan döntés, amely valamely "egyéb helyzetre" vonatkozó megkülönböztetéssel kapcsolatban a tárgyilagos mérlegeléssel megállapított ésszerűtlenséget, az önkényességet mondta ki.

Ugyanakkor, miként arra Kiss László alkotmánybíró különvéleménye is utal (amelyhez egyedül Kukorelli István csatlakozott), a törvénymódosításról még az sem mondható el, hogy az azonos helyzetben levő személyek között tenne érdemi megkülönböztetést. A jogalkotó egységes és objektív mérce alkalmazásával, a jogviszony január 1-jei fennállásának kritériumával határozta meg a jogosultságot. Ennek alkalmazása nem feltétlenül bölcs dolog, és az átállás bizonyos csoportok számára valóban sérelmes lehet, más csoportokat viszont előnyösebb helyzetbe hoz. Egy megfontoltan mérlegelő és érvelő Alkotmánybíróság által erről a helyzetről semmiképpen sem állítható, hogy önkényes lenne abban az értelemben, hogy a szabályozásnak tárgyilagos megítélés szerint jószerével nincs ésszerű indoka. Tisztelettel javasolnám tehát, hogy a tisztelt alkotmánybírák olvassák el ismét határozatukat. Időnként az eső után is jól jön a köpönyeg. Ismerve kiadósan esős nyarunkat, lehet még hasonló őszünk. Esetleg konzultáljanak más ország hasonló testületének tagjaival. Elképzelhetetlen, hogy a Lajtán túli kollégáik hasonló ügyben hasonló döntést hoznának.

*

A többségi vélemény által elfogadott határozatnak a saját kibicsaklott logikáján belül is van egy további gyenge pontja; a döntés nehezen alkalmazható, és éppen azokon nem segít, akiket ténylegesen hátrányos módon érintettek a törvénymódosítások. Tévedés ne essék, nem gondolom azt, hogy a törvénymódosítás által kiváltott sérelmeket az Alkotmánybíróságnak kellett volna az alkotmány alapján orvosolnia. De ha már az Alkotmánybíróság erre a népszerűséget biztosító szerepre adja a fejét, akkor aligha érthető, hogy a jogorvoslat terén miért válik szűkmarkúvá. A határozat az indítványokat a 2005. évi módosítás által megállapított szabályok szerint bírálta el, és indoklásának III/6. pontjában kifejezetten felhívta a figyelmet arra, hogy a vizsgált törvénymódosítás hatályon kívül helyezését 2005. január 1-jére nézve mondta ki. Mindez feltehetően arra vezet, hogy semmilyen gyógyírt nem kapnak azok, akik éppen a 2004. évben kerültek két szék közé, és estek el a 13. havi illetményüktől. Az indítványok többsége egyébként ilyen személyektől származott. Ha valakit hátrányos módon érintett a 2004. évi törvénymódosítás, akkor ez a kör volt az a kör. A többségi vélemény indoklásának III/4. pontja pedig kifejezetten erre a körre tekintettel végezte el annak - szándéka szerint - tárgyilagos mérlegelését, hogy van-e ésszerű indoka annak, hogy a törvénymódosítás eredményként a 2004. évre mint tárgyévre eső juttatástól a foglalkoztatottak meghatározott csoportja elesett. A többség szerint ilyen ésszerű ok nem azonosítható, és ennek következtében alkotmányosan elfogadható indok nélkül ezek a személyek szenvedtek súlyos hátrányt. Nos, ehhez képest több mint bűn, jószerével hiba éppen ezt a csoportot kizárni a jogorvoslatból a visszaható hatály időpontjának 2005. január 1-jei megválasztása révén. A jelek szerint máris értetlenkednek a bíróságok, a bizonytalanság érzésével kalkulálnak költségvetést a közigazgatási szervezetek. Természetesen elfogadom, hogy a helyzet sajátos, a 2004. évi törvénymódosítást a 2005. évi törvénymódosítás hatályon kívül helyezte, emiatt az Alkotmánybíróság joggal hivatkozhat arra, hogy már hatályban nem levő jogszabályt nem helyezhet hatályon kívül annak hatálybalépésére visszamenő hatállyal. Belátom, ez a mondat bonyolultra sikerült, inkább csak jelezni kívántam, hogy a dogmatikai problémát érzékelem, de ennek alapján sem tartom szerencsésnek a 2005. január 1-jei hatályú hatályon kívül helyezést. Ha az Alkotmánybíróság komolyan gondolta, hogy a szabályozás önkényes, akkor jogorvoslatának ki kellett volna terjednie a 2004-ben sérelmet szenvedettekre. Ha lúd, akkor legyen kövér.

*

Mindezeket figyelembe véve számomra fogós kérdés, igazi talány, hogy miként csatlakozhatott a többségi véleményhez két alkotmánybíró: Holló András elnök és Bihari Mihály alkotmánybíró. Bihari Mihály éppen két hónapja írta meg az érettségi vizsgával kapcsolatos véleményét, amelyben határozott vonalvezetéssel és érveléssel igazolta, miért nem ütközött a diszkrimináció tilalmába az érettségi szabályozása. Holló András korábbi véleményeiben világos judíciummal alkalmazta az önkényesség mércéjét az egyenlő elbánás alkalmazása során. Az Alkotmánybíróság elnöke három hónappal ezelőtt éppen a két különvéleményt megfogalmazó alkotmánybíróval közös háromtagú tanácsban fejtette ki, hogy egy önkormányzati rendelet adómentességet biztosító szabálya miért nem ütközik a diszkrimináció tilalmába. Őszintén szólva Harmathy Attila és Erdei Árpád professzoroktól is megkérdezném, milyen megfontolások alapján csatlakoztak a többségi döntéshez. Miért nem érezték szükségesnek annak igazolását, hogy a többségi vélemény szerint a kifogásolt szabályozásnak nincs ésszerű indoka? Az ésszerűség milyen mércéjét alkalmazták? De az igazi talány az Alkotmánybíróság jelenlegi elnöke. Nagyon nehéz nem összefüggést keresni a határozat és az elnök úr alkotmánybírói mandátumának meghosszabbítása iránti háttérmunka között. Természetesen ezen törekvések a színfalak mögött zajlanak, miként az Alkotmánybíróság teljes ülésein hozott döntések mögötti szavazás sem nyilvános. Ily módon marad a gyanú, amely talán sanda, de aligha minden alapot nélkülöző. Hiszen ha Holló András és Bihari Mihály a többségi határozat ellen szavaztak volna, akkor a 4:4-es szavazást Holló András elnök szavazata döntötte volna el. Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy miért éppen akkor dönt korábbi álláspontjától markánsan eltérően egy alkotmánybíró, amikor mandátumának meghoszszabbításáról tárgyalnak a parlamenti királycsinálók. És ezzel jól demonstrálható, hogy talán mégis jobb az alkotmánybírák hosszabb, de meghosszabbíthatatlan, vagy határozatlan időtartamra történő megválasztása. Jobb, ha az alkotmánybíráknak még kis ügyekben sem éri meg az őket megválasztó opportunista politikusok kegyeit keresni. Mert ha megéri, akkor maguk az alkotmánybírák válhatnak opportunista döntéshozókká.