Meghatározható-e genetikusan, hogy kiből lesz Nobel-díjas tudós? Erre a kérdésre a tudomány egyelőre nem kínál egzakt választ, ám ha nem előre, hanem visszafelé haladunk az időben - azaz a díjazottak családi hátterét kezdjük tanulmányozni - érdekes összefüggésekre bukkanhatunk. Az elemzésre vállalkozó genetikus, Czeizel Endre szerint - akinek Tudósok, gének, dilemmák című könyve a napokban jelenik meg a Galenus kiadónál - a magyar Nobel-díjak közös tanulsága, hogy a magyar társadalom nehezen tolerálja, ha valaki elüt az átlagtól. Ez volt az egyik oka annak, hogy a tudósok máshol kamatoztatták képességeiket.

- Az első probléma, amivel a kutatás során szembesültem, hogy eddig nem határozták meg pontosan, hány Nobel-díjast tartunk számon magyarként. Az Akadémia állásfoglalása nyomán a tizenkettes szám került be a köztudatba, mégpedig leszármazási alapon, ám úgy tűnik, hogy ez az adat pontosításra szorul - állítja az orvos-kutató. - Amenynyiben az a döntő kritérium, hogy a szülők, nagyszülők közt van-e magyar, akkor kettővel bővíthető a magyar díjazottak tábora. Milton Friedman, a közgazdasági Nobel-díj kitüntetettjének mindkét szülője az USA-ba kivándorló magyar volt, s levelezésükből kiderült, hogy odahaza magyarul beszéltek, ezen az alapon tehát ő is a magyarok közé sorolható. Hasonló a helyzet Carleton Gajdusekkel: az apja szlovák, az anyja viszont magyar volt, tehát legalább 50 százalékban magyar származású.

Czeizel Endre ugyanakkor azt is leszögezi: ha a realitás talaján maradunk, akkor még az elfogadottabb tizenkettes adat is önámítás. A tizenkét díjazott közül ugyanis öten nem Magyarországon, nem magyarként születtek, többségük nem tudott magyarul, és semmilyen fórumon nem vállalta magyarságát. Emiatt Lénárd Fülöpöt, Bárány Róbertet, Zsigmondi Richárdot, Elie Wieselt és Polányi Jánost nem ,,illene" magyar Nobel-díjasnak nevezni (meg persze Friedmant, Gajduseket sem). - Ha a túlcsorduló nemzeti büszkeség miatt mégis ezt tesszük, aligha csodálkozhatunk, ha egyesek Mátyás királyt románnak, Petőfit szlováknak tartják, szintén leszármazási alapon, ugyanilyen joggal. A magyarság nem genetikai kritérium, az ilylyési szempontok - a szülőföld, az anyanyelv, illetve az identitás - szerint legfeljebb hét, illetve a kötetben még nem szereplő Kertész Imrével együtt nyolc Nobel-díjast mondhatunk a magunkénak. Hogy mennyire, az persze megint más kérdés - nem szabad elfelejteni, hogy a már elhunytak egyike sem magyar földön halt meg. Talán nem véletlen, hogy amikor az Amerikában élő, világhírű magyar atomtudósokat a ,,magyar titokról" kérdezték, egyikük azt felelte: időben kell elmenni...

Tény, hogy magyar állampolgárként a ,,tizennégyek" közül csak ketten kaptak Nobel-díjat. Egyikükről, Szent-Györgyi Albertről ez közismert, Hevesy Györgyről viszont kevesen tudják, hogy akkor is megtartotta állampolgárságát és útlevelét, amikor elhagyta Magyarországot. Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Oláh György és Harsányi János ugyan már nem volt magyar állampolgár a díjazás idején, ők azonban vállalták származásukat, magyarként is büszkék voltak a kitüntetésre. - Szerintem tehát ők azok, akikre, mint magyar Nobel-díjasokra mi is büszkék lehetünk. Akadnak, akik ma a többiekkel is szívesen büszkélkednének, ám erre kevés a jogalapunk: Wiesel - akivel rendszeresen levelezek - például fel van háborodva, hogy őt magyarnak tartják, ami azok után, hogy magyar csendőrök vitték el a szüleit, talán érthető. Po-lányi, akinek az apját elkergették 19-ben, Berlinben született, az USA-ban lett Nobel-díjas, s amikor beszéltem vele, rezignáltan kérdezte: milyen alapon tekinthető ő magyarnak? Későbbi Nobel-díjasok egész sorát - Hevesit, Wignert, Szent-Györgyit, Gábor Dénest, Oláh Györgyöt, Harsányi Jánost - taszította ki az ország, ez nem sok okot ad a büszkeségre.

Czeizel Endre kérdésünkre kifejtette: munkája során elsősorban nem a múlt feltárásának szándéka vezette, inkább modellt keresett, ami megvilágítja, mitől lesz valaki a világ legrangosabb tudományos elismerésével jutalmazott géniusz. - Itt sajnos csalódnom kellett: míg mondjuk, a zenészeknél létezik ilyen modell - korán felismerhető, könnyen megfogható, a családban halmozódó tehetségről van szó -, a tudósoknál inkább csak az figyelhető meg, hogy nagyon okosak abban, amit csinálnak. Békésy Bernben szerzett vegyészdiplomát, majd itthon fizikai doktor lett, de eleinte nem kapott állást. Később postamérnökként mikrofonok javítását bízták rá, közben feltárta a hallás fizikáját, végül orvosi Nobel-díjat kapott. Többük pályaválasztása esetleges, Oláh például úgy lett vegyész, hogy végiggondolta: nem lehet orvos, mert nem bírja a vért, és pedagógus sem, mert azt nem fizetik meg. Feltűnő, hogy bár tizenketten megházasodtak, közülük csak egy vált el, ami talán az életstratégiában megnyilvánuló bölcsesség jele: általában viszonylag későn kötöttek házasságot, feltehetően jól választottak, nemcsak az érzelem, hanem a ráció is befolyásolta a döntésüket. A legtöbben az átlagosnál hosszabb ideig éltek - elég bölcsek voltak ahhoz, hogy az egészségükre is vigyázzanak.

A kutató szerint semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szűkebb, hetes mezőnyből öten zsidó származásúak voltak - ugyanakkor az öszszes eddigi díjazott között ez az arány csupán 18,5 százalék. Úgy látszik, a kelet-európai zsidó kultúrában benne van, hogyan kell a meglévő adottságokat a lehető legjobban kamatoztatni. Többüknél feltűnt, hogy bár a szülők, nagyszülők szegények voltak, a gyereket a legjobb iskolákba járatták, esetenként irracionálisnak tűnő áldozatok árán is. Az egyetemekből is a legjobbat választották - ha nem volt elég jó a magyar, Nyugatra mentek, elindulva a világkarrier útján is.

Magyarország a Nobel-díjasok relatív gyakorisága szerinti mezőnyben a nyolcadik a világon, az egymillió lakosra jutó rendkívüli tehetségű embereket tekintve viszont a 17-18. helyet foglaljuk el. Ez azt bizonyítja, hogy a tehetség nem tud minden körülmények között utat törni magának, s az utóbbi egy-másfél évszázadban a magyarországi körülmények igen sokszor gátolták a tehetségek kibontakozását. - Kutatásaim szomorú tanulsága, hogy amíg a kiváló zenész vagy költő korán észrevehető, a tudósi tehetség nem feltétlenül mutatkozik meg, így igen nehéz rá vigyázni. A későbbi nagy tudósok iskolás korukban legtöbbször jó tanulók, de nem minden területen, inkább csak a kreativitásuk feltűnő. Ezt viszont a hazai társadalom, egyes esetekben az oktatási rendszer nehezen tolerálja: nagyon elütnek az átlagtól, ,,nehéz elviselni" őket. Márpedig a zseniális tudás konvertibilis: ha a társadalmi környezet nem megfelelő, a tudós odébbáll, és máshol kamatoztatja képességeit.

Szerző: Hargitai Miklós