"Nem minden számit, ami számolható, és nem minden számolható, ami számít." (Albert Einstein) "Ha egy kutatásnak nincs haszna, attól az még nem alapkutatás"... (Kortárs kutatókollégám örökbecsű mondata)

Richard Dawkins az evolúcióbiológia népszerű és sokat idézett fenegyereke Az önző gén c. könyvében ír először a kulturális vírusokról. Ezek negatívisztikus legendák, mítoszok, rítusok, szokások, előítéletek, velünk együtt élő, terjedő szociális kellékek. A kulturális vírusok hasonlóan a vírusokhoz, egyfajta káros, önfenntartó információs paraziták

Kis hazánk közbeszéd-, közgondolkodás-kultúráját és annak hullámzásait akár kulturvirológiai megközelítéssel is elemezhetjük. Legendák és szalonközhelyek terjednek, a valós értékek helyére értékekről alkotott lapos, vagy tetszetős, akár eredetinek is látszó szavak kerülnek. Megoldás után kiáltó valós problémákat elkeserítően személyeskedő, hisztérikus, a megoldásokat akadályozó kampányokkal hiteltelenítünk, pedig e helyett együtt kellene a fellelt problémákra megoldást találni.

Például itt van a tudomány. Dúlnak a viták vagy az annak látszó retorikai ütközetek a tudomány, a tudományosság, annak mérhetősége, finanszírozhatósága, az értékek és a hagyományok, intézmények és tradíciók körül. Itthonról és a kötelező európai standardok felől is nagy a nyomás a hazai tudomány szerkezetének és kommunikációjának korszerűsítésére.

Az alapkutatás és a kutatás/fejlesztés (K+F) két szorosan összefüggő, de eltérő jellege miatt külön megítélendő terület. Más a motiváció, a finanszírozás, más a közlés formája, másképpen mérik az eredményességet e két versenypályán, és a két terület időről időre természetszerűen szembekerül egymással. Pedig nem lenne semmi baj, ha értelmesen definiálnánk, mi minősül alapkutatásnak és mi K+F-nek. Egy kormányzatnak pedig nyilvánvaló joga (megfelelő tájékozottságot feltételezve) arányaiban eltérő döntéseket hozni a közpénz felhasználását illetően. Mindez teljesen rendben lenne, ha világosan beszélnénk, egyértelműen határoznánk meg a prioritásokat és kommunikálnánk az Európai Közösség forrásaitól egyre kevésbé független döntéseket és lehetséges következményeiket a szakma és az egész hazai társadalom felé. Így kellene ennek lennie.

Na már most, mi Magyarországon élünk. Néhány hónapja egy láthatón fél-negyedinformáltsággal megszólaló sztárriporter (pre)koncepciója az volt, hogy a hazai fülledt, öreguras tudomány és impotens, ámde féltékeny intézményei állnak szemben egy világhírű magyar fiatal zsenivel, aki őszinte szókimondása miatt nem lehetett professzor saját hazájában. És beindultak a jól ismert reflexek. Mára már a közszemlére tett konfliktus körül keltett dobpergés újabb muníciót kapott, riportok és cikkek sorozata rágta ugyanezt a csontot. És a vita a tudomány hasznosítása és az alapkutatást (is) preferáló koncepciók körül egyre zavarosabb és személyeskedőbb módon, bornírt nyári közjátékká silányult. Hozzászólnak, kinyilatkoztatnak, megmondanak, évtizedes sérelmek fakadnak fel. Na végre, mindenért oda lehet pörkölni a magas intézménynek, Akadémiának, akár "egy munkáslevelező" stílusában. A közvéleménynek feltehetően csak annyi megy át ebből, hogy itt számára gyakran érthetetlenül beszélő emberek veszekednek listákról, hírnévről, és hogy aki keresztbe fekszik a régi naftalinszagú Potyemkin-rendszernek, annak annyi. Végül is odáig fajult a dolog, hogy helyenként, érvelő kommunikáció híján lila, érthetetlen és természetszerűen nagyképű "akadémikusság" vitatkozik a szűklátóan prakticista, populárisan lájtosra hangszerelt megszólalásokkal. Mintha e két torz szélsőség partner lenne, hiszen csak a másik fél kiszámítható, bombasztikus riposztja tartja életben a művitát.

Jönnie kell már a fülledt nyárban az elcsigázott közvélemény számára az üdítő zápornak, a tisztázó, egyenes, érthető beszédnek. Kérem szépen, tessék megérteni, kötelező az értelmes megegyezés, közös a hajó, közös a szellemi klíma, összeköt a még európaibb holnapban való közös szellemi és anyagi érdekeltség.

Kétségbeejtő és egyben infantilisan nevetséges, hogy erről a témáról lehetetlen szabócsabázás nélkül megszólalni. Hát most én is ezt teszem. Jómagam Szabó Csaba nevével először egy pályázata bírálata kapcsán találkoztam, majd lelkesen kapcsolatba léptem vele, meghívtam, hogy beszéljen látványos karrierjéről tanítványaimnak. Szabó Csabát értelmes, szorgalmas, szerencsés kutatónak találtam, aki külföldön, jókor, jó helyen, jó főnökökkel eredményeket hozó gyógyszerhatóanyag-kutatásokat végzett, aki elnyert pályázatai révén vállalkozást teremtett Amerikában. Őszintén nagyon örültem, amikor Szabó Csaba közös egyetemünkre tért haza, ahol nagyon jelentős, kiemelten megbecsült megbízást kapott, éppen a kutatás hasznosítása területén. Mégis, mára ez a valamikori lelkes, a 20 évvel fiatalabb kollégát tisztelettel, önzetlen segíteni akarással fogadó kapcsolat elromlott, majdhogynem szertefoszlott. Ennek oka az előbbiekben említett, a túlzott személyi ambíciókkal és erős csúsztatásokkal szalonképtelenné tett, jobbító értelmét vesztett vita. Végül is kiborult a bili, világossá vált, hogy a tudománypolitika és -irányítás elindult reformja, annak felgyorsítása nem halogatható tovább. Mindezért talán nem is nagy ár a szabócsabázás, főleg, ha ennek kapcsán a tisztába tevés mozzanata és nem csupán a nem különösen illatos nyomok eltüntetése következik be.

Ennek érdekében az egyik legfontosabb, sok más tennivaló mellett, a tudomány kommunikációjának átalakítása a tudományon belül, valamint a társadalom és a döntéshozók irányában. Ennek kapcsán mindjárt közel lehet hozni és meg lehet mutatni, melyik kutatócsoport mit, miért, mennyiért kutat, kitől kapta erre a pénzt, mi az eredmény, mi lesz/lett (az esetleg milliárdos méretű pályázati pénzzel) egy-két év alatt. És tenni ezt őszinte és élvezhető nyilvánossággal, érthető beszéd útján a szakmai és a laikus közösségnek egyaránt, megalapozva az érdemi vitákat a jövőben. Ehhez azonban ki kellene irtanunk magunkból a párbeszédet akadályozó kulturális vírusokat.

Mert szabócsabázás helyett lépést kellene váltani, és kötelező lenne elmondani az embereknek közvetlen, gyakorlati példák kapcsán, hogy abban mi az alapkutatás és mi az alkalmazott kutatás, mi köztük a különbség és a hasonlóság, hogyan eredtek egymásból, miért ágaztak el, majd hogyan találkozhatnak újra.

A kulturális vírusok azért károsak, hogy hatásukra másról beszélünk, mint amiről kellene.

Sajnos ma a médianyilvánosságban nem arról folyik a szó, hogy például az élő anyag tudománya manapság lélegzetelállító forradalmon száguld át. Találkozott és szerelmi házasságot kötött az informatika és biológia tudománya és gyakorlata. Ehelyett vélt vagy valós sorrendekről folyik a diskurzus, ki hányadik egy obskúrus ranglistán.

Nem arról szólnak a cikkek, riportok, filmek és nem azt követik körmüket rágva polgártársaink, hogy holnaptól nekik, gyerekeiknek és unokáiknak személyre szabott gyógyszereket és védőoltásokat fognak adni. Inkább arról, hogy hány tudományos pontja van egy akadémikusnak és hány a szükséges oktatási tapasztalat híján egyetemi tanári státuszát tekintve most várakozásra kért, sértődött jelöltnek.

Nálunk nem az a főcímhír, hogy például a fogaink gyökeréből származó őssejtekkel eddig elképzelhetetlen orvosi kezelések válnak holnapra gyakorlattá, például cukorbajban, szívinfarktusban és idegrendszeri betegségekben, hanem az, hogy az állatorvosi beteg lóként megjelenített akadémikus (sztálinista, szenilis, maga alá pisilő, protekcionista stb., a megfelelő szó aláhúzandó), és a kettőezer valahányszáz MTA-doktor miért méltatlan a társadalmi megbecsülésre. Mindez fűszerezve van a nálunk biztosan hatékony irigységtényezővel, mert ha az akadémikusok állítólagos mesés fizetése szóba kerül, ettől borítékolhatóan mindenkiben felmegy a pumpa.

Ifjú kutató koromban megállt mellettem egy nyolc-kilenc év körüli kisfiú. Én éppen egy rutin biokémiai méréshez készültem elő. Pár perces feszült hallgatás után megkérdezte: bácsi, most éppen fel tetszik fedezni valamit? Megejtően jó kérdés volt, ma sem vagyok bizonyos, hogy korrekt választ tudtam/tudok adni.

Tényleg mi is az, hogy felfedezni, kikutatni, megismerni valamit? Pléh Csaba kitűnő Élet és Irodalom cikkéből (2006. május 26.) idézek: "...sajátos etikai elv a bizonyítás kényszeréből fakadóan az adatok megosztásának kényszere. Szemben az üzleti világgal, a tudományos világban, ha valami tudományos közlés tárgyát képezi..., a tudós egyben kötelezettséget vállal arra, hogy kételkedő társai számára bizonyságot szolgáltasson. Addig marad tudós, amíg adatait nem titkolja. ... A nyilvánosság vállalt kényszerével tehát sajátos etikai elveket követ, mert a versengés világa közepette kénytelen elkötelezni magát az együttműködésre és a tények megosztására. Miközben ellenérdekeltek vagyunk, kénytelenek vagyunk az ellenérdekelt feleket is felvilágosítani, mert egyébként nem ugyanazokkal az adatokkal érvelünk, és ez által kilépünk a tudományos közösségből."

A szcientometria, a tudományos teljesítmény mérése bonyolult, kétélű fegyver is lehet. Témánként, érdeklődési körönként nagy eltérések vannak, szakmák között, sőt még néha azon belül is tévedésekhez vezet mechanikus összevetésük, különösen hasznossági alá- és fölérendelésük. Milos Forman zseniális Amadeus filmjében Mozarton azt kéri számon a kekeckedő hatalmasság, hogy túl sok a hang a kompozícióban. Igen sok mindent lehet és kell is mérni, a tudományos teljesítmény, nemzetközi ismertség természetesen mérendő és mérhető kategória. Nem hiszek azonban abban, hogy kizárólag ezek a számok fejezik ki a teljes lényeget.

Semmiféle szimpátiát, pláne közösséget nem érzek a mellébeszélő, felesleges és alibimunkát végző, magát oktalanul (jobb híján) tudósnak hazudó, semmittevését érthetetlen lila felhőbe burkoló emberek iránt. Nem fogadom el az arisztokratikus elzárkózást a puding próbájától, igenis okos és egymást helyén kezelő, egymást értékelő koncepcióval együtt dolgozhat több szakember, sőt ez kötelező a modern orvosbiológiában. A rendszerszemléletű biológiában együtt dolgozik elméleti kutató, gyakorlati technológiát fejlesztő szakember, informatikus. Szerves kapcsolatuk van a hasznosításban profi kommunikációs és marketing szakemberrel, valamint a finanszírozóval. Természetes, hogy kötelező a közpénz elszámolása, az adófizetők (most már magyar és európai adófizetők) előtt.

Szomszédvárak, presztízs kutatólaboratóriumok helyett jól kihasznált kapcsolati rendszerekben kell kutatni. Nem beruházás-, hanem működtetésközpontú kutatásokat kell finanszírozni, az igazi együttműködést és integrációt serkentő folyamatos és nyilvános beszámoltatásról nem is beszélve. Ez lenne és ez lesz az a változtatás, reform, amit ez a kora nyári kis magyar közcsevely is aktualizált.

Álvitákat generáló kulturális vírusok terjednek, fertőznek, kárt okoznak, elfednek. Műbalhék helyett valódi párbeszéddel kell gyógyítanunk. Úgy tűnik, az elkövetkező években eddig nem látott nagyságú támogatási pénz kerül be az országba, ennek egy hányada a tudományos kutatást segíti. Nincs más út, mint az áttekinthető, hatékony, rugalmas tudománypolitika és a világos, az embereket beavató kommunikáció.

A társadalom, a politika azt a kérdést teszi, teheti fel, amit a kisfiú nekem annak idején: fel tetszik, fel tetszett-e fedezni valamit egyáltalán? Mitől lett több, jobb a világ a kutatói munkássága nyomán? Nem térhetünk ki a válasz elől.

Ui. A szerző kutató, egyetemi oktató, akadémikus nem tudja hányadik, a nem tudja melyik listán.

 Szerző: Falus András