A Népszabadság 2005. július 1-jei számából értesültünk arról, hogy a kormány a közalkalmazottakat foglalkoztató kutatóintézetek privatizációjára készül.

"Mintegy felerészben az államigazgatás kiadásainak lefaragásával ellentételezné a kormányfő az adócsökkentéssel járó, évi mintegy kétszázmilliárd forintos bevételkiesést. Információink szerint az elképzelések között tárcák és minisztériumi háttérintézmények összevonása, a közalkalmazottakat foglalkoztató kutatóintézetek privatizációja, illetve a tevékenységek - dolgozókkal együtt - külső vállalkozásba adása is szerepel. (Az utóbbi jelentőségét mutatja, hogy csak a felsőoktatás keretében működő kutatókapacitás magánszférába szervezése sok ezer dolgozót érintene.)"

Nem tudhatjuk, kitől indult ki a kezdeményezés, nem tudhatjuk, valóban a kormányfő vagy a kormány szándékával, vagy ismét az emlékezetes nyári pénzügyminisztériumi rémhíráradathoz hasonló, célzatos kiszivárogtatással állunk-e szemben. Az immár egy hete tartó baljós csend, a tiltakozások, de még inkább a hivatalos cáfolat ordító hiánya azonban legrosszabb gyanúnkat látszik igazolni, és arra késztet bennünket, hogy felemeljük szavunkat:

A TUDOSZ- mint a magyar tudományos dolgozók szakszervezete - felelősséget érezve a magyar tudomány sorsáért - határozottan tiltakozik minden olyan elképzelés ellen, amely a költségvetési kutatóintézetek teljes vagy részleges kiszervezését, privatizációját jelentené!

Magyarország büszke a magyar tudományra. A magyar emberek büszkék azokra a kutatókra, tudósokra, akik úgy jutottak kiváló eredményekre, hogy abban a pillanatban nem volt látható felfedezésük gazdasági haszna.

Az elmúlt években a Kormány képviselői nyilatkozataik szerint ismerték, és elismerték a tudósok, a magyar tudomány művelőinek tevékenységét. Aztán a Költségvetés készítésénél a képviselők - miután nem adtak elegendő pénzt-, legalább igyekeztek mentegetőzni.

Ez évben fordult elő először, hogy egy miniszter nyilvánosan kérdőjelezze meg a magyar kutatók eredményeit, tegye nevetség tárgyává a nemzetközileg elismert magyar kutatói társadalmat, ráadásul kilátásba helyezze az alapkutatás intézményi felszámolását.

Ugyancsak új jelenség, hogy a kutatásért felelős egyik legfontosabb tisztviselő nem a nagy infrastruktúrális értéket képviselő költségvetési kutatóintézetek fejlesztésén, hanem azok megszüntetésén munkálkodik.

A magyar ipar, a gazdaság mai szereplői ugyanis nem képesek távlatos kutatások finanszírozására. Mi még emlékszünk Aschner Lipótra, aki a harmincas években az Egyesült Izzó vezéreként alapkutatásra műegyetemi tanszéket alapított.

Amíg az új Aschner Lipótok fel nem tűnnek, addig ezt a feladatot az államnak kell betöltenie, mégpedig egy EU tagországtól elvárható szinten.

Az EU felismerte, hogy a kis és középvállalatoknak is szükségük van kutatásra, és ezért nem csak fenntartják kutatóintézet-hálózatukat, de a költségvetési intézetek kedvezőbb elszámolási rendszerben pályázhatnak.

Ezért elvárható, hogy a politika, és a politikusok ismerjék el a költségvetési kutatóintézetekben folyó kutatómunka fontosságát, és EU-konform módon, az ország hosszú távú gazdasági szükségleteinek megfelelően támogassák is azt.