Gyurcsány Ferenc beszéde a Magyar Tudomány Ünnepén

A növekvő versenyképesség révén előállított többletforrások és jövedelmek hozzásegítenek bennünket egy könnyebb, boldogabb, jobb világhoz és élethez - szögezte le a miniszterelnök a Magyar Tudomány Ünnepének megnyitó rendezvényén elmondott beszédében a Magyar Tudományos Akadémián.

Magánemberként, kisebb és nagyobb közösségek képviselőiként, vezetőként ugyanaz a felelősség van mindegyikünk vállán: együtt tartani azt a közössége amelyért felelősséget viselünk, és segíteni, hogy nagyobb közös teljesítményt érjen el. Ha úgy tetszik, mai modern szóval: versenyképesebbé tenni. A növekvő versenyképesség révén előállított többletforrások és jövedelmek hozzásegítenek bennünket egy könnyebb, boldogabb, jobb világhoz és élethez. Verseny és együttműködés: e két nagy létezés- és magatartásmód, amely szabályozza életünket. Magyarország 2001-2002 környékén verseny és együttműködés dolgában föladta a korábbi időszak versenypárti alapon megszervezett produktív egyensúlyát előállító konszenzust. Ha úgy tetszik, európai nyelvet használva: Magyarország, még mielőtt elindult volna a lisszaboni úton - utalva itt a lisszaboni stratégiára -, már letért róla. Azért, mert látszólag a könnyebb utat választottuk.

Két fontos igény verseng itt egymással: megpróbálni közösen létrehozni egy versenyképes országot és együtt tartani a társadalmat. A verseny mindig az erősnek kedves. A verseny önmagában csak növeli a különbséget. A versenyben az erős előrejut, a gyenge lemarad, és a távolság nő. A versengő közösséget az tudja egyensúlyban tartani, ha vannak olyan realizmusok, amelyek a verseny során szétzilálódott közösséget együtt tartják: az együttműködés, a szolidaritás szempontjai. 2001-2002-ben Magyarország a magyar politikai elit kitüntetett felelősségével a versenyképesség növelésének már több mint fél évtizedes, nagyon jó tapasztalatokat és nagyon jó eredményeket hozó útjáról áttért a folyamatosan növekvő, szétterülő, kiterjedő szociális állami felelősségvállalás útjára. És közös erőforrásainkat a versenyképességet szolgáló reformok elindítása helyett a korábbi státuszt fenntartó, azt megerősítő, helyenként a nem hatékony társadalmi-gazdasági együttélést segítő szociális szerepvállalásba fektettük. Lehetett volna másként is? Lehetett volna. Lehet ezen változtatni? Lehet. De azt szeretném, hogyha tudós testületünk, Magyarország cselekvő és felelősséget vállaló gazdasági, kulturális, tudományos elitje ezt a vitát a nyilvánosság előtt is segítené megvívni. Tudniillik nem kétséges, hogy a könnyebb ellenállás iránya rövidtávon a politika számára nem a reformok útja, hanem a status quo fenntartásának útja. Nem a versenyképesség növelésének az útja, hanem az állam szociális szerepvállalása kiterjesztésének az útja. Ha időnként van ízlésük belehallgatni a parlament vitájába, akkor azt fogják látni, hogy a magyar politikai elit nem azzal tölti elsősorban az idejét és energiáját, hogy miként lehetne Magyarországot reformokkal versenyképesebbé tenni, hanem azzal, hogy miként lehetne az állam hagyományos szociális jóléti szerepvállalását kiterjeszteni. Lehetőség szerint olyan feltételeket megfogalmazva, amelyek teljesítése egyébként lehetetlen.

Az utánam következő Demján Sándor azt fogja kérni, hogy csökkentsük az adókat, mert ha nem hagyunk többet azoknál, akik versenyképesek, akkor nem lesz elegendő forrásuk, hogy gyorsabban, nagyobb erővel menjenek előre. Az akadémiai elnök azt kéri a magyar kormánytól: legyünk olyan kedvesek a gazdaság által igényelt csökkenő közös bevételekből arányaiban is többet adni a tudomány, az oktatás, a kultúra számára. De ha arányaiban többet adunk egy csökkenő bevételből, akkor valahonnan el kell vennünk. Ha meg akarjuk duplázni a tudomány állami finanszírozására fordított összeget, mint azt az elnök úr mondja, az 200 milliárd forintot jelent! Éppen hogy nem szociális demagógiára hajlok, de 200 milliárd forint az annyi, mint a színházak finanszírozására 6-7 év alatt költött pénz. Több mint egyhavi nyugdíj. Annyi, amennyit egy nagyon bátor évben autópálya-építésre költünk. Tetemes részét teszi ki a közoktatás finanszírozásának. Valahonnan ezt el kell venni. Akkor tudunk közösen reformokat csinálni, ha Magyarországon újra hitele lesz a versenynek, és nem csak az elosztásról folyik a vita, hanem az új érték előállításáról. Annak a politikának, amely mindig csak elosztani akar, előbb-utóbb nem lesz mit elosztani. Magyarországnak elsősorban ezzel kell szembenéznie.

Másfajta állami szerepvállalás kell. Ki kell törni ebből a bűvös körből. Ki kell törni ebből a sehova nem vezető vitából, amit egymással folytatunk. Magyarországnak nincsen más, ami a modern világban a maga javára fordítható lenne, mint a tehetség. A tehetség, amelyik pedig emberekben és emberek közösségeiben van bent. Ha a középszer, a rosszindulat, a kicsinyesség fogja uralni a magyar közbeszédet és a közviszonyainkat, akkor önmagában az európai uniós csatlakozás semmit nem fog hozni Magyarországnak. Európában a bruttó nemzeti jövedelmek 1 százalékát központosítjuk. Most arról folyik a vita, hogy ez 1 százalék legyen, vagy 1,24-28 tized százalék. De 99 százalék itt marad! Nekünk kell Magyarországot versenyképesebbé tenni, nem Brüsszelnek! Brüsszel nem fogja! Brüsszel jó esetben egy ideig ehhez erőforrásokat biztosít, de az már a mi felelősségünk, hogy ezeket mire használjuk. Adósságot csinálunk a kormánynak, az biztos. Hogy másnak van-e, azt nem az én dolgom eldönteni. De az adósság a bátorság hiánya. Szembe kell menni azzal a követeléssel, hogy arról szóljanak a közügyeink, hogy hogyan osztunk el még többet és még többet és még többet, és nem arról, hogy közösen hogyan érünk el még többet és még többet.

Én a Magyar Tudományos Akadémiát, a magyar tudományos élet vezető szereplőit szövetséges partnernek tekintem abban, hogy megváltoztassuk a Magyarországon e tekintetben uralkodó közhangulatot, hogy az egyszerű demagógiába hajló és populista politikai törekvésekre hajló szándékokat képesek legyünk közösen kisebbségi pozícióba kényszeríteni. Adjuk vissza a sikernek, a versenynek, a tehetségnek, a teljesítménynek a becsületét! Azt kérem, hogy ne hagyják csak rám ezt a vitát, hogy ne hagyják csak rám ezt a küzdelmet, hogy támogassanak akkor is, amikor ezért majd meg kell harcolni a nagy nyilvánosság előtt. Emeljék fel a szavukat akkor, mert akkor segítenek, amikor valaki ennek az ellenkezőjét igényli. És követeljék a magyar elittől, hogy koncentráljon arra, hogy hogyan lesz ebből egy gazdag, európai és globális méretekben is versenyképes és a versenyképessége által előállított több jövedelemtől gazdagabb ország. Ha így lesz, akkor Magyarország sikeres lesz hosszú távon is.